Angels

1; Fejezet

A reggeli nap első sugaraival melengettem magam. Minden szokatlan volt még. Már amikor felébredtem, és először levegőt vettem, átkoztam a pillanatot. Ha egyáltalán lehetett annak nevezni. Átok az én számat el nem hagyhatja soha. Ez egy olyan szabály, amit mindig és minden körülmények között be kell tartanom.

Fájt a tüdőm, mert még sosem használtam. A levegő fájdalmasan tört utat magának. A fény is túl éles volt a szememnek. De nem kellett sok idő, hogy hozzászokjak mindenhez. Amint kicsit körülszemléltem, meg kellett állapítanom hogy gyönyörű helyre kerültem. Egy vadvirágos tisztáson feküdtem. Körülölelt és fölém magasodott az erdő. Itt a világ végén, minden olyan kortalannak tűnt, mint én magam. Igazság szerint nem voltam kortalan, csak ahonnan jövök, ott nem igazán tartjuk számon az évek múlását. Ezer gyertyát nehéz lenne felbiggyeszteni egy szülinapi tortára, és még fiatalnak is mondhatom magam. Jelen pillanatban még a huszonhármat se töltöttem be, így hát igazán nincs okom panaszra.
A körülöttem lévő táj gyönyörű volt, de még többet akartam. Most hogy már tökéletesen ura voltam az érzékszerveimnek, engedni akartam a kíváncsiságomnak. Igazság szerint ez juttatott ide is.

- Tudod hogy te vagy az egyik legkedvesebb nekem.
- Tudom – ismertem el, nem kevés büszkeséggel a hangomban.
- Mit kéne kitalálnom, ami elég érdekes lenne, hogy lefoglaljon téged?
- Azt teszem amit mondasz, Uram – hajtottam fejet.
- Talán el kéne hogy küldjelek gyakorlatra – morfondírozott. Én pedig felkaptam a fejem.
- A halandók közé?  – kérdeztem izgatottam, mert tudtam hogy ez mit jelent.
- Szerintem megpróbálhatnád – noszogatott.
- Mi lesz a feladatom? – csaptam le a témára.
- Csak, mint az angyaloknak általában – fogott bele a magyarázatba. – Vigyázol a gyengékre és az elesettekre. Beolvadsz az emberi világba. Élsz egy kicsit.
- Mikor indulhatok?
- Sejtettem, hogy nem kell majd sokat győzködnélek – mosolyodott el.

Nagy sebbel-lobbal indultam el, és már közeledtem a kapuhoz, amikor ismét megszólított.
- De ne felejtsd el a szabályokat – figyelmeztetett.
- Tudom, azok fontosak – bólintottam rá.

Tudtam, hogy fontosak és be kell őket tartanom, de arra senki sem figyelmeztetett, hogy milyen nehéz lesz ezt betartani. A mennyország nagyon más. Ott minden sokkal egyszerűbb. Nincsenek vágyak és nincs folytonos kísértés. Csak élünk boldogan, örökké.
De jól akartam teljesíteni és ennek érdekében mindent megtettem, hogy a lehető legjobban beilleszkedjek. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet – elvégre az-az én dolgom lesz. Elrejtettem a szárnyaimat. Itt úgysem tudnám sok hasznukat venni, habár voltak érdekes gondolataim. De inkább elvetettem őket. Majd ha lesz egy kis szabadidőm és már kiismertem itt magam.

Azóta eltelt pár év. Voltak nehéz pillanatok, amikor valóban csak a kapott feladatba vetett hitem tudott egyben tartani. Mi nem csüggedhetünk el, és nem adhatjuk fel. Legalábbis ez lenne a helyes. De változnak az idők. Kezd hatással lenni rám az emberek világa. Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy minden erőfeszítésem ellenére is voltak veszteségek. Mert a gonosz valóban létezik, és hatalomra akar törni. Minden alkalmat megragad, hogy lelkeket raboljon magának.
Megtévesztés, megfélemlítés, hazugság és hízelgés a módszerei. Persze az emberek is vétkesek. Elfordultak Istentől. Nem hisznek semmiben, de a gonosz csábítását szinte mindig meghallják.

Nagyon siettem. Egy ideje már figyeltem ezt a fiatal férfit, és elborzasztott, amit tapasztaltam. Egy tehetséges, okos ember és képes hülyeséget csinálni. Nem akartam, hogy ő is elvesszen. Segítségre szorul, némi útmutatásra. Azon gondolkoztam, mivel is győzhetném meg – hogy ez egy felelőtlen és ostoba tett lenne, aminek visszavonhatatlan következményei lesznek. Nem lesz könnyű, mert elkötelezte magát a Sötét Úr oldalán. Az ilyeneket pedig nehéz visszahozni…
Hisznek valamiben, ami nincs. A tudásuk felszínes és hiányos. Azt gondolják, hogy ezzel elnyerik a kegyeit, de nagyot tévednek. Ő sosem osztozna a hatalmon és a tudáson. Mindkettőből bőven kijutott neki. Még nekünk, angyaloknak is tartanunk kell tőle.

Megvannak a szolgái és sajnos az a veszély is fennáll, hogy bővíti a listát. A született angyalok kivételével, bárkit maga mellé állíthat. Valakinek elég a meggyőzés is – ezzel elárulja Istent, és örökre kitagadtatik a Mennyországból.
A másik lehetőség, hogy szolgává teszik. Korinthoszi tőr. Minden angyal rettegni kezd, még a név hallatán is.
Ennek is, mint mindennek, megvan a maga története. Az angyalok kívülről betéve tudják az összes történetet, ami népünkhöz kapcsolódik. Erről azonban nem szeretünk beszélni. Sötét fejezet volt ez, aminek nem szabadott volna megtörténnie. A halandókat is érintette, de nekik megvan a felejtés áldása. Az ő memóriájuk véges, sok minden feledésbe merül, ami réges régen történ. Mi viszont nem felejtünk.
Amikor Pál Apostol megtért a keresztényekhez, minden könnyebb lett, de voltak akik ezt nem nézték jó szemmel. Természetesen a Sötét Úr ellenezte leginkább, de ahhoz még neki sincs hatalma hogy visszaforgassa az időt, vagy meg nem történté tegyen dolgokat. Ahhoz viszont volt elég hatalma és gonoszsága, hogy kitervelje a tökéletes bosszút. A tőrből három példány készült, és némi segítséggel csak hamar az emberek kezében landolt. Mindig akadt segítőkész egyén, aki változtatni akart a világ vagy a saját sorsán, és használta a tőröket. Sokan odavesztek, de igazán komoly károkat nem tudtak tenni. Akit viszont elkaptak, az nem menekülhetett. A fegyver túl gonosz volt, és már az érintése is megbénította az áldottakat. Az gonoszságtól megfertőződött embereket még az sem érdekelte, hogy a tőrök készítéséhez ezer ártatlan gyermek vére és lelke tapad. Ők már átlépték azt a határt, ahonnan nem volt visszatérés. Egyetlen gyenge pontja volt csupán, amire még az Ördög sem kalkulált. Az emberi szív könnyen elcsábul, de alkalom adtán a jó szóra is képes odafigyelni. Végül ez lett a veszte, és a terve – hogy kiirtsa az angyalok seregeit –, dugába dőlt. Visszavette a fegyvereket, de egy eltűnt. Hiába kerestette évezredeken keresztül, nem lelte nyomát azóta sem. Ez félelemmel és egyben reménnyel  tölt el minket. Ha mi találjuk meg a hiányzó tőrt, kicsit nagyobb előnyünk lenne. De ezt még kimondani se mertük. Az egészen biztos hogy valaki így is fel fogja áldozni a halhatatlanságát, a lelkét, hogy fajunk túlélje. Borzalmas sors, és hatalmas áldozat.

Felfutottam a lépcsőn. Rettegtem, hogy már elkéstem és nem tudom megmenteni. Úgy suhantam be, mint egy árnyék és pontosan az is voltam.

Előttem volt. Egy maga által rajzolt körben térdepelt, körülrakva gyertyákkal. Ócska és használhatatlan könyvet szorongatott. Tudtam, hogy milyen sokat jelent az neki. Elhiszi minden szavát, és most az életét adja a semmiért.

Amikor felvette a földről a fegyvert, azt már nem nézhettem tétlenül. Oda léptem mellé, egészen közel hajoltam és a fülébe suttogtam. Nem ronthatok ajtóstul a házba, mindennek meg van a formai menete. Csak végső esetben mutathatom meg magamat.
- Tedd el a fegyvert! Nem kell semmit sem bizonyítanod.
Ahogy az várható volt, összerezzent és azonnal kipattant a szeme. Kereste hogy honnan jön a hang. A mindenre elszánt tekintetén láttam, hogy ez nehéz ügy lesz és mindent be kell vetnem a siker érdekében. Leültem vele szemben, habár ő nem láthatott engem. Végül vállat vont, és folytatni akarta a szertartást, de nem engedtem. Húzni akartam az időt, és megzavarni, ezért a gyertyákat vettem célba. Elfújtam párat, de csak felmordult és mormolta tovább a mantrákat. Vészesen fogyott az idő, éreztem ahogy a gonosz aurája egyre erősebben veszi körül. Amikor a fegyvert a fejéhez szorította, kétségbeesett tettre szántam el magam. Kénytelen voltam alakot ölteni, előtte. Fogalmam sincs hogy mit képviselek az emberek szemében. Mi nem ítélkezünk a külső alapján, de abban is biztos voltam hogy annyira nem lehetek rémisztő hogy bárkit is lesokkoljak.

- Most már vége, Jon. Beláthatod hogy értelmetlen, amit tenni akarsz… - szóltam hozzá olyan megnyerően, amennyire csak tudtam. Amikor nem válaszolt, és mozdulni sem akart, átvettem az irányítást.
- Gondolom nem haragszol, ha ezt most elveszem – közöltem magabiztosan, és kivettem a pisztolyt a kezéből. Szinte égette az ujjaimat az a mocskos fém, de inkább nálam legyen, mint nála.
Végigfutott rajtam a tekintete és próbált minél több információt feldolgozni. Amikor a szárnyaimra pillantott, kiverte a víz. Már meg sem próbált felkelni a földről, és titkon egyetértettem vele. Kell neki pár perc, amíg felfogja hogy amit lát, az a valóság.
- Mi vagy te?  - szólalt meg végül. Felsóhajtottam és igyekeztem nem megsértődni a tapintatlanságán.
- Inkább ki, de valóban helyes a meghatározás – válaszoltam ingerültem. Nem szerettem ezt az érzést. A legváratlanabb pillanatokban tört rám, és a tökéletes nyugalmamnak máris lőttek.
- Nem mondod meg? – kérdezte csendesen. Szörnyen kíváncsi, mint minden ember. Nyugtáztam magamban.
- Találgass csak – hagytam rá és megindultam az ajtó felé. Még mindig szorongattam a fegyvert, de már nagyon meg akartam tőle szabadulni. Csak találjak egy kukát.
- Nem mehetsz csak így el – találta meg a hangját, és felugrott a földről. Megállt előttem és megtámasztotta az ajtót. Nem tudom mit várt, de én már le akartam zárni ezt a beszélgetést. Kezdett kínossá válni.
- Köszönöm, hogy segíthettem – mosolyodtam el, és őt megkerülve kiléptem a lakásból.

- Foglak még látni? – szólt utánam. A hangjából kihallatszott a reménykedés.
- Már megtettem, amit tudtam. Sokan várnak még rám. A te érdekedben remélem, hogy nem volt hiábavaló a fáradozásom…
Erre már nem tudott mit felelni. 

Még egyszer utoljára szemébe akartam nézni, hogy megbizonyosodjak tényleg minden rendben lesz. Csak egy pillanat műve volt az egész, de az a pillanat így is túl sokáig tartott és veszélyes közel kerültem a szabály szegés gondolatához.
- Gondold végig hogy mit szeretnél, és hozd helyre az életed – kértem, majd sarkon fordultam és elsiettem. Messze akartam kerülni tőle. Nagyon messze. Nekem csak arra szabad koncentrálnom, ami a feladatom és nem lehet semmi több. Még csak nem is álmodozhatok. Nem sok mindent irigyeltem az emberektől, de ezt igen. Ők szabadon szerethettek és ábrándozhattak, míg nekünk ez tabunak számított. Főleg nem egy emberrel. Annak borzalmas következményei lennének.

Csak abban bízhattam, hogy gyorsan elfelejt engem, vagy pedig csak úgy emlékszik majd rám mint egy különös misztikus lényre, aki megmentette az életét. De akárhogy is győzködtem magam, nem voltam vak, sem pedig hülye. Elég ideje éltem már az emberek között, hogy eltanuljak egyet s mást. Ha mégis tévedek, és ő elfelejt engem, nem gondol többé rám, én sosem fogom elfelejteni.