Beiktattam egy kis szünetet a végeláthatatlan tanulás közben, hogy végre felkerülhessen az új fejezet :) Ha túlélem ezt az időszakot, akkor már több időm lesz irkálni, és akkor remélhetőleg nem kell majd ennyit várnotok :) A fanfic oldalon is lassan utolérem magam, szóval lehet csemegézni :D
Jó olvasást!!!
Adelaida:
Az elkövetkező napok sem hoztak változást. Jöttem – mentem,
de Loki mintha észre sem vett volna. Az elején még tartottam magam, - tudván,
mire megy ki a játék, de a végtelenségig már nem bírtam lenyelni a
mellőzöttséget.
- Mégis mi a francnak hoztál ide, ha most még csak nem is
szólsz hozzám? – estem neki. Először nem válaszolt, csak tűnődve nézett rám.
- Szólalj már meg!
- Mit akarsz hallani? Nincs számodra semmi mondanivalóm – felelte, és ezt
megerősítve, hátat fordított.
Na nem… ezt így nem fogom annyiban hagyni.
Elé léptem, és eldöntöttem, hogy már pedig én innen egy tapodtat sem mozdulok,
míg el nem kezdi aktivizálni magát.
Dühösen fújtatott, de legalább hajlandó volt rám figyelni, legalábbis úgy tűnt
hogy szán rám néhány percet a drága és végtelen idejéből. Karon ragadott, és szokásához híven húzott
magával, mint egy neveletlen kiskutyát. Egész biztos, hogy valahol a házi kedvencek
szintjén mozoghattam, az ő szemében. De lehet, hogy még azokkal is
tisztességesebben viselkedik, mint velem.
Egyik folyosót hagytuk a másik után, de ő még mindig csak
ment előre. Először azt hittem, hogy csak egy meghittebb helyet keres, ahol
beszélhetünk – de erre a szobája is megfelelt volna. Aztán amikor elértünk egy
nagy díszes ajtót, már kezdett derengeni, hogy itt megint nem rólam lesz szó.
Benyitott, és máris rohant tovább.
- Kérlek, ne siess már annyira! – Igyekeztem lépést tartani vele, de az én
szerény emberi tempóm kevésnek bizonyult.
- Vedd lejjebb a hangerőt, és ne nyavalyogj! – mordult rám. Úgy tűnt, hogy
nagyon ideges. Talán nem szabadna itt lennünk. Ez megmagyarázná a zavart
viselkedését.
- Miért vagy ennyire izgatott? – kérdeztem, most már suttogva.
- Majd mindjárt megérted.
Miután elhagytuk az utolsó lépcsősort is, elengedte a
kezemet és én valóban megértettem.
Lehozott a „kincseskamrába”. Még kérdezni se volt időm, máris közölte a
szabályokat.
- Nem nyúlhatsz semmihez sem.
Tényleg egy múzeumban éreztem magam, és Loki volt a teremőr.
- Most hogy végeztél a tárlatvezetéssel, elárulnád végre, hogy miért jöttünk
ide le? – Kíváncsian meredtem rá. Válasz helyett, közelebb lépett az egyik
relikviához, engem pedig magához intett.
Most már ketten bámultuk a kéken világító dobozkát.
- Ne járasd az agyad, úgysincs róla fogalmad, hogy mi ez. Még csak fel sem
tudod fogni, hogy mekkora erővel bír… - motyogott az orra alatt.
- Imádom, amikor sértegetsz. De ha talán elmagyaráznád… lehet, hogy fel tudnám
fogni.
Igyekeztem megtalálni azokat a szavakat, amivel hatni tudtam az egójára. Isten
vagy sem, ő is csak pasiból volt.
- Ez a szelence, a népem tulajdona volt egykoron, de most
már Asgardé. Ahogy én is…
Értetlenül meredtem rá. Mi az, hogy a
népéé? Mit titkol előlem?
- Loki, én ezt nem értem… - aztán egy fél pillanattal később
mégis. Sőt azt is, hogy eddig semmit sem tudtam az igazi valójáról, és hogy nem
véletlen, hogy ide hozott.
A külseje megváltozott. Pont úgy, mint a múltkor a
szobánkban. De most nem a hangulatváltozás, a düh hozta ki belőle. Egyszerűn
csak hozzáért a szelencéhez, és az álcájának vége lett.
Félve vártam a reakcióját, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Nem
tudom mi zökkentett ki, de tettem egy óvatos lépést hátrafelé, és ha nem állít
meg, az ajtóig futok.
- Nem mész sehova! – dörrent rám. Nagyon utáltam, amikor valaki parancsokat
osztott nekem, de most inkább lakatot tettem a számra.
- Miért nézel ki ilyen furán? – kérdeztem gyorsan, mert éreztem, hogy megremeg
a hangom.
- Nocsak. Már nem tűnsz olyan bátornak – jegyezte meg. – Ez az igazi valóm –
adta meg végül a választ.
- Az igazi valód? – kérdeztem vissza. Már majdnem megkérdeztem azt is, hogy
miért rejtegeti magát, de miután belenéztem a vörös szemeibe, rájöttem hogy ez
nagyon ostoba kérdés lenne. Elvégre senki sem akarna ilyen módon a figyelem középpontjába
kerülni.
- A többiek is így néznek ki?
- Adelaida! Kicsit sem figyelsz arra amit mondok neked? – förmedt rám. – Nem,
senki sem néz így ki aki Asgardban született. Engem örökbe fogadtak.
Erre már felkaptam a fejemet. Ez biztos nagyon kellemetlen lehet neki, ha
ennyire kibukott miatta. Elgondolkoztam, hogy én vajon hogy reagálnék, ha
megtudnám hogy adoptáltak. Habár az én esetemben nem változna semmi, de
legalább jó magyarázat lenne a szüleim viselkedésére.
- Sajnálom Loki. – Próbáltam kedves lenni vele, és nem akartam még tovább
szítani a feszültséget. A félelmemet legyűrve, közelebb léptem hozzá és
megérintettem a karját.
- Küzdhetsz amennyit csak akarsz, bármit megtehetsz értük… de akkor is
kívülálló maradsz – morgott maga elé.
- Ez nem igaz, legalábbis ebben a formában nem – csóváltam meg a fejemet. –
Édesanyád biztosan szeret téged, ezt azonnal láttam, amikor először beszéltem
vele. És a többiek is biztosan…
- Mégis mit tudsz te erről, ostoba nőszemély? – vágott vissza. Gúnyolódással
palástolva a sértettségét.
- Épp eleget. Tudom, milyen szeretet nélkül élni.
Nem akartam visszagondolni a múltamra, és újból feltépni a sebeket. Nem
mindenkinek adatott meg a békés otthoni légkör. Az egyetlen ember, aki fontos volt nekem, már nem él. A többi pedig nem
számít… ahogy én se számítok nekik. Nyilván az se lepné meg őket, ha tudnák
hogy eltűntem. De miért is lepné meg őket, hiszen gyakorlatilag megszakították
a kapcsolatot velem. Talán így a legjobb.
Most Loki próbált információhoz jutni, megérteni az arcomat
eltorzító grimaszból származó düh eredetét. De vannak dolgok, amikről még neki
sem kell tudnia.
- Hmm… úgy tűnik, nem csak nekem vannak még titkaim – jegyezte meg. Egyetértően
bólintottam. De ezek a titkok az enyémek
maradnak – tettem hozzá magamban.
Miután visszanyerte az Asgardi álcáját, ismét faggatni
kezdtem.
- Szóval, mi volt ez az egész? Ha nem itt születtél, akkor hol?
- Nem fogom magamat ismételgetni – mordult fel, tökéletesen elengedve a füle
mellett a kérdésemet. – A lényeg, hogy engem csak befogadtak, csak megtűrnek.
De nagyon kilógok a sorból.
- Mert nem is akarsz beolvadni – kontráztam rá, de még mielőtt lekiabálta volna
a fejemet, a szavába vágva folytattam.
- Nekem semmi bajom a lázadókkal. Én is az vagyok – kacsintottam rá, és
elvigyorodtam. Úgy tűnt, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy egy időre elássuk a
csatabárdot.
Loki:
Hiba volt ide hozni
Adelaidat. Túlságosan is befolyásolja a körülötte lévőket. Sokszor még engem is
összezavart, és ezt már nem lehetett Sigynre fogni. Ez több szempontból sem
volt túl előnyös. Egyrészt tartanom kellett magam a tervhez, amiben a hisztijei
nagyban gátoltak. Másrészt sokszor tényleg nem tudtam már, hogy mit is akarok.
Még magamnak is alig mertem bevallani, hogy jól elszórakoztat a jelenléte.
Mókás ahogy a szánalmasan emberi képességeit figyelmen kívül hagyva küzd, hogy
elfogadjam. Már az is megfordult a fejemben, hogy rendelkezik valamilyen
képességgel, és az hat mindenkire. Legalább lenne indokom, hogy megöljem.
Asgard érdeke az első…
De valahogy ez olyan hamisan csengett. Mit árthat nekünk ez a kislány?
Sigyn más volt, nagyon más. Csendes, és tudott viselkedni. Emellett komoly
ereje volt, és habár sokszor nem értettünk egyet, de mindig mellettem állt… a
végsőkig. Nagyon hiányzott.
Adela hozzá képest
tényleg csak egy gyerek volt. Mindegy mit mondtam neki, ment a saját feje után.
De az kétségtelen, hogy megbízott bennem, amit ki tudnék használni. És ki is
fogom, amint eljön az ideje. Nem kéne sokat győzködnöm, vagy ha kell kényszerítem
– morfondíroztam tovább, miközben Adelát magamhoz öleltem.
Csak egy egyszerű, de gonosz varázs kell,
és vége. És aztán Sigyn újra velem lesz…
De még vártam valamire, talán a nagy végső elhatározásra. Emberi gyengeség lett
volna bevallani, hogy nem akartam megölni. Olyan ártatlanul pislogott rám,
hogy nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
De addig is, akad még
némi elintéznivaló, amiben akár a segítségemre is lehet, habár lehet hogy nem
lesz ínyére.
- Mi a baj kedves? – törte meg a csendet. Erre már húztam a
számat. Utáltam, ha becézgetnek, ő pedig még csak komolyan se gondolta.
- Ahhoz neked semmi közöd.
Kivételesen nem kezdett el feleselni, de látszott, hogy ez most betalált.
Túlságosan is beleélte magát a romantikus hangulatba. Fúj nyáladzás.
- Ha kiduzzogtad magad, szedd rendbe az ábrázatodat, mert Atyámnak bejelentése
van számodra.
Persze én erről már tudtam, csak szerettem meglepetést okozni, főleg ha az
felkészületlenül érte az áldozatot. Adelaida sem tűnt túl boldognak.
- Te tudod hogy miről van szó? – kérdezte azonnal.
- Talán… - feleltem titokzatosan, és élvezettel lestem a
kínlódását. Majd felrobbant a kíváncsiságtól, de jó volt húzni az agyát. Így
olyan kiszolgáltatott volt nekem.
- De nem kell félned – nyugtattam meg. – Nem fog fájni, és veszélyes sem lesz.
- Ez egész biztos, hogy a te ötleted volt – nézett rám vádlón.
- Ne találgass! – szóltam rá, de jót vigyorogtam a fancsali arcán.
Adelaida:
Nem igazán szerettem az olyan számonkérést, amire nem kaptam
elég felkészülési időt. Amennyire lehetett, ezeket elkerültem. A mostani
azonban kivétel, innen nincs hova menekülnöm. Reszkető térdekkel követtem
Lokit. Ő bezzeg nagyon élvezte a szorongatott helyzetemet, és széles jó kedvét
meg sem próbálta elrejteni előlem.
- Legalább egy kicsit lehetnél együtt érzőbb – pirítottam rá.
- Ugyan miért tenném?
- Mert az olyan uralkodói tett lenne. – Próbáltam megint behízelegni magam, és
láttam hogy ettől hízik a mája, de tartotta magát a jégszobor státuszhoz.
Csak abban bízhattam, hogy Odin értelmesebb gondolkodású, mint a fia, és ő
biztosan nem fog kiabálni velem.
Amint beléptünk a trónterembe, a maradék önbizalmam is elszállt. Nagyon
kellemetlen volt ott álldogálni egy száll magamban, és szembenézni az
ítélethozó hatalommal.
- Azért hívtunk ide Adelaida, mert döntésre jutottunk veled
kapcsolatban.
Ezen a ponton már felgyorsult a vészvillogóm. Mikor kezdhettek gondolkozni a sorsom felől? És engem miért nem kérdeztek
meg erről? Mégis csak Lokinak van igaza, itt nem sokra becsülik a jöttmenteket.
- Mire jutottak? – tettem fel a mindent eldöntő kérdést.
- Itt maradhatsz köztünk, de ennek ára van. Teljesítened kell egy próbát,
amivel bizonyítod a rátermettségedet.
Miután zengő hangja elnémult, ott álltam totál megsemmisülve. Nem tudom mire
vártak, de nem törtem ki örömujjongásban.
- Ezt még át kell gondolnom – hadartam el gyorsan, és
egyszerűen elrohantam. Nem mertem rájuk nézni, a szemükbe – de még így is
elkaptam némelyikük pillantását. Csalódottak voltak, főleg Frigga. Loki arcáról
nem olvastam le érzelmeket, de nyilván nem lepte meg a viselkedésem. Nem is
várt tőlem többet.
Újból a szobámba menekültem, de igazából ott sem találtam nyugalmat. Van, ami
elől nem lehet elfutni. A szégyen belülről mardosott.
Teljesen kiakadtam. Mit
akarnak ezek tőlem? Vigyem vásárra a bőrömet – hogy bizonyítsak valamit, ami
nem vagyok. Ez aztán a vendégszeretet… - pufogtam magamban, de aztán Loki
is bejött a szobába.
- Nem tudom miért rohantál úgy el. Kicsit jobban is
tisztelhetnél minket – vetette oda, és ezzel robbant a bomba.
- Oda megyek, ahová csak akarok, és ehhez nem fogom senki engedélyét kérni.
Ez nagyon nem tetszett neki. Már egyáltalán nem mosolygott, és mikor közelebb
lépett, én automatikusan hátrálni kezdtem. De most elhatározta, hogy egyszer és
mindenkorra tudatja, hogy ki itt a főnök.
Teli torokból kezdte szórni felém a szebbnél szebb sértéseket, megtoldva némi
fenyegetéssel. Egyre ijesztőbb volt, ahogy fölém hajolt és a tekintetéből
sütött a gyűlölet. Tudtam, hogy be tudná váltani az ígéreteit. Fogalmam sem
volt, hogy mit vétettem, de hatalmas bűnöm lehetett. Egész kicsire összehúztam
magam, és rá se mertem nézni. Csak azt akartam, hogy véget érjen ez az egész,
és végre egyedül hagyjon – amikor majd jól kisírom magam.
Miután kiadta a mérgét, látta rajtam hogy a hatás nem maradt el. De mivel
nyilván erre utazott, nem kezdett el vigasztalni, szó nélkül távozott. Ezek
után nekem sincs itt maradásom. Az biztos, hogy haza nem tudok menni… főleg nem
egyedül. De itt viszont nem maradok.
Kilopóztam a szobából, és a kert felé vettem az irányt. Annyira már ismertem a
járást, hogy tudjam merre a hátsó kijárat. Amit eddig csak belülről
szemlélhettem. Eddig.
Senkinek sem fog szemet szúrni, ha itt téblábolok. És ez az egyetlen esélyem,
hogy elhagyjam a palotát. Hogy ezek után hova megyek, arra már nem volt
ötletem. Talán be a vadonba. Egyedül.