Hát végül ezt is megérhettük, elértük, sőt elhagytuk az első ezer látogatót!!

Köszönöm nektek és bízom benne hogy ez egy szép jövő kezdete :)

a kép a Deviantartról származik :)

Kavargó álomképek. Egyik sem valóságos, mégis annyira közel érzem magamhoz. Ezek emlékek, egy másik életből. Valaki más életéből.

De mégis inkább az enyém. Ismerek minden pillanatot és tudom, hogy nem vagyok, ill. voltam egyedül. Nagyon erős kapcsolat volt köztünk, aminek a hiányát most is érzem. A halál, és cselszövés elválasztott minket, de képtelen vagyok felejteni, vagy lemondani róla.

Felriadtam. Már megint ezek az ostoba álmok. Kiborító, hogy folyton ugyanaz ismétlődik. Tisztára, mint egy harmad kategóriás sorozat. Csak ez az én fejemben játszódik le. Meg fogok őrülni, ezt már most borítékolhatom.

Ha legalább lenne értelme, de nincs… kötődöm valakihez, akivel még sosem találkoztam. Még az arcát sem láttam. Egyedül a hangjáról ismerném meg, de az képtelenség. Amúgy is hülyeség az egész. A szerelem olyan messze áll tőlem, mint a világegyetem legtávolabbi sarka.

Már nem is próbáltam visszaaludni, mert tudtam, hogy nem fog menni. Kihasználtam, hogy kint még sötét van, és kihaltak az utcák. A reggeli kocogást legalább sosem úszom meg, úgy tűnik mégis van némi előnye annak, ha az ember bekattan.

na szóval :D 

Lenne egy új alkotás, ami még nagyon kezdeti fázisban van.. de nem is biztos hogy itt, magyar keretek között fogok kiteljesedni. Ezért segítséget kérnék. Keresek egy bitang jó fordítót. A jutalomról pedig majd privátban :D

Ez egy köztes szösszenet lesz. Nem ide kéne, hanem a rendes blogomba.. de most mégis itt kap helyet.


Tegnap böngésztem azt a jó képességű, többnyire 'anime-japán fan vagyok' írkálós oldalt, találtam is egy szimpatikus törit. Nagyon tetszett, főleg hogy most vámpír lázban égek.. de az utolsó fejezet olyan kritikán aluli volt, hogy azt tuti csak simán felengedték. 
Most kissé durva leszek de..
mégis hogy a pokolba lehet úgy felengedni egy írást, hogy a fele dőlt betűkkel íródott. És ezen felül is rengeteg a hiba, sokszor alig olvasható. Nem szóltam neki, és adminnak sem, mert ez nem az én műfajom.
De azért kíváncsiságból megnéztem, hogy ki engedte fel.. és ráhibáztam. Ugyanaz a kis cafat, aki az enyémet eltüntette. De hogy még viccesebb legyen, annyi szabadideje van, hogy egy 4 évvel ezelőtt felkerült írásba belekötött. Pontosítok. Nem  is belekötött, hanem csak simán törölte xD 
Azért értitek.. van akinek mindent lehet.


És térjünk vissza ide hozzám. Törivel és attól függetlenül is ezt tapasztalom úton-útfélen. Van akinek mindent lehet, míg másnak semmit. 
Mégis kiknek gondoljátok magatokat emberek? 
Nem vagytok sem többek, sem jobbak. Öntelt, 'ki ha én nem?!' és az 'én vagyok a világ közepe' típusok, akik ráadásul túl sok hatalmat kaptak, és azzal visszaélnek. Gyakran mi segítjük őket eme "trónusokra", és utólag jövünk rá, hogy hiba volt. 
De bármit is kell megélnünk és elszenvednünk, megéri. Mert amit ti trónnak hittetek, az csak egy egyszerű máglya. 
A kezünkben lévő gyufák pedig már égnek..

2; Fejezet

Holnap kezdődik a vizsgaidőszak, és egy nagyon vallásos tárggyal kezdek, így kézenfekvő volt hogy hozzam a folytatást :) 

Amint vége ennek az "elátkozott" programnak, beújítok még egy törit, ami a legkedvesebb bandámhoz kapcsolódik :)

A beilleszkedés könnyebben ment, mint vártam. Tulajdonképpen csak emberként kellett viselkednem, vagy legalábbis annak látszanom. Mindenképpen hasznos tagja akartam lenni a társadalomnak. Más utat nem ismertem. Segítőnek küldtek ide, és az előző munkakörömben is pont ezt csináltak. Akkor legalább annyival könnyebb volt, hogy jól ismertük egymást, nem volt takargatnivalónk. Tudom, hogy emiatt nem kéne hogy bűntudatom legyen, de a hazugság nagyon távol állt tőlem, és minden helyzetben a tisztességre törekedtem.

Öt év telt el az ominózus eset óta, és habár voltak még hasonló pillanatok földi életemben, de egyik sem vésődött bele annyira az emlékezetembe, mint az. Igyekeztem nem gondolni rá, és megtiltottam magamnak, hogy keresni kezdjem. Csak baj lenne belőle – győzködtem magam. Megtettem amit meg kellett tennem és nincs tovább. Kezdtem belátni, hogy sokkal nehezebb ésszerűen viselkedni egy olyan környezetben, ahol mindent szabad. Odahaza nem voltak ilyen problémák. Csak léteztünk és nem voltak vágyak és kísértés. Egymás testvérei voltunk, legalábbis lelki értelemben. Ennél bensőségesebb kapcsolat pedig nem jött létre. Most viszont minden más, és ezt el kell fogadnom. Az emberekkel sok probléma van. Nagyon türelmetlenek és mindenen idegeskednek. Idő kell hozzájuk, de élhetsz köztük évszázadokat, akkor is mindig meg tudnak lepni egy pillanat alatt. 

Munkát vállaltam egy családsegítő központban. Minden igyekezetem ellenére, egyre gyakoribbá vált hogy megkérdőjeleztem a munkám fontosságát. Annyira nagyon öntörvényűek és sosem tanulnak a hibáikból. Bántják a szeretteiket és önmagukat, rettenetes dolgokat követnek el.

Megéri segíteni őket? Hiszen annyira rövid ideig léteznek ebben a formában, és még azt sem használják ki megfelelően. Kivert a víz, amikor rádöbbentem hogy kezdek letérni a helyes útról. Elkezdtem gondolkozni, és ezáltal megkérdőjelezni az Úr akaratát. Nem értettem miért szereti őket, és a hibáik ellenére is még mindig megbízik bennük. Nem én voltam az első, akiben felmerültek ezek a kérdések. A Sötét úr is hasonló nézeteket vallott, és amikor ezt megosztotta Istennel, Ő megharagudott rá és kiűzte a Mennyországból. Sokan vele tartottak. Titokban lázadoztak, szervezkedtek és egyáltalán nem kár értük. Legalábbis a közösség szempontjából így volt a legjobb, de nem értettem mindenben egyet. Ez is beletartozott a tilalmak hosszú sorába, és én nem akartam hasonló sorsra jutni. Szántam Őt, mert hatalmas jótól fosztották meg, és még azelőtt távoznia kellett hogy valódi „karriert” futhatott volna be. De ugyanúgy az ellenségemnek tartottam, ahogy mindenki más. Amiket tett, azokra nem létezik semmilyen bocsánat, és nem is hajlik a bűnbocsánat felé. Jó neki ott ahol van, így legalább elérhette a célját. Talán ez a természet rendje. Talán nem létezhet tiszta jóság, a gonosz csábítása nélkül, de túlságosan kis pont vagyok, hogy ezt megítélhessem. Az emberek megint más kategóriába tartoztak. Gyengék, esendőek. Az életük szinte percekben mérhető. A legtöbbjük egy szürke egér és azon kívül hogy  pusztítsa maga körül a jót, másra nem is képes. De nem akartam ennyire végletes és negatív lenni. Sok jó tulajdonságuk is volt, és ezek némelyikéért erősen irigykedtünk. Tudtak szeretni és álmodozni, és rövid életük ellenére olyan dolgokat tehettek és tapasztalhattak meg, amiknek nálunk szóba sem kerülhettek. Szabadon és igazán súlyos következmények nélkül dönthettek és cselekedhettek. Fel sem tudták fogni, hogy micsoda érték ez. Az ő kezük nem volt megkövetve, pedig jóval korlátoltabbak voltak nálunk. Talán pont ezért voltunk mi visszafogva. Próbáltam elfogadni Isten akaratát, de egyre nehezebben ment. Ez is annak a jele, hogy túl sok időt töltöttem el a kis kedvenceivel.

Voltak viszont olyan dolgok, amik nem voltak tiltottak még számunkra sem és tudtunk velük azonosulni. Az én személyes kedvencem a zene volt. Amikor először jutottam lakott területre, sokáig csak jártam a városokat és szemlélődtem. Senki sem láthatott, de előttem nem voltak zárt terek. Minél több tudást akartam összekaparni, míg elérkezettnek láttam az időt hogy érvényesüljek is közöttük. A zene összekötötte az embereket és én is elkezdtem bizakodni, hogy mégis van itt valami jó. A zene volt a minden. Ha kellett, gondolatokra ösztökélt, utat mutatott. Máskor semmit sem kellett tennem, csak hallgatnom és lazítanom. A stílusok pont olyan változatosak voltak, mint maguk az emberek. Csak kis késéssel tudatosult ez bennem, de amikor megértettem, elkezdtem tudatosan keresni. Angyali mivoltomtól a lehető legtávolabbi és a legzajosabb műfajt fogtam ki. Hát ízlések és pofonok, ahogy itt mondani szokás. Ennyi szórakozási lehetőség még talán nekem is jár. Ezt csak magamban jegyeztem meg, nem mintha lehettek volna titkaim.

A munkaidő gyorsan letelt, aminek kivételesen igazán tudtam örülni. Máskor nem sietek annyira haza, mert úgyis csak egyedül ülnék a négy fal között. De a mai este más lesz. Az egyik védencem meghívott egy rock klubba. Zavaros srác volt, zavaros előélettel, de hamar megkedveltem. Sok rossz érte, és senki sem állt mellette, amikor igazán szüksége lett volna a segítségre. Már mindenki lemondott róla, és vissza akarták küldeni a javító intézetbe, amikor megkaptam én. Kellett némi rásegítés neki, és voltak pillanatok amikor legszívesebben én is elküldtem volna… de aztán csak sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Most pedig rá sem lehet ismerni. Nagyon büszke vagyok az eredményeire.

A mai este egyfajta búcsú bulinak is tekinthető. Nate elmegy a városból, és talán sosem látom többé. Most először tapasztaltam meg ezt a fajta fájdalmat, és egyáltalán nem volt jó. Sok első, és általában véve egyik sem kellemes. Volt még mit tanulnom az élet élhetőségével kapcsolatban.

Nagy volt a tömeg és a zaj, Nate pedig késett. Kész szerencse hogy nem volt tömegiszonyom, de elég hülyén vette volna ki magát, ha pont én félek az emberektől. Végül bejutottam és elégedetten konstatáltam hogy pont megfelelt az ízlésemnek. Az emberek jöttek, mentek, nem sokat törődtek velem. Ezen nem sértődtem meg, épp elég volt a hétköznapokban elkerülnöm a központi figyelmet. Hiába igyekeztem pont olyannak látszódni mint az egyszerű halandók, mégis kilógtam. Talán ezt nevezik kisugárzásnak, vagy fene tudja. Amíg ezen töprengtem, előkerült Nate is. Szokás szerint orvul meglepett, és jókat kacarászott hogy megint rám hozta a frászt.
- Leszokhatnál már erről – dorgáltam meg, miközben próbáltam megnyugodni.
- Ne haragudj, de téged olyan könnyű megijeszteni. – Nézett rám mosolyogva, és egyáltalán nem tudtam rá haragudni. - Könnyen megijedsz, és szinte mindenen meglepődsz… mintha minden új lenne neked – sorolta a megfigyeléseit velem kapcsolatban. Megdermedtem. Ez egyáltalán nem tetszett. Túlságosan is fején találta a szöget. Ügyes kölyök.
- Inkább arra figyelj, hogy ne maradjunk le a koncertről – feleltem kissé csipkelődve, de elértem amit akartam, mert azonnal témát váltott.

A koncertek egymást váltották, én pedig remekül éreztem magam. Meglepő, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz, és hogy egy időre még én is ki tudom kapcsolni az agyam. Szükségem is volt rá. Az utóbbi időben nagyon magam alatt voltam, egy rosszul sikerült próbálkozás miatt. Minden igyekezetem ellenére, megint visszakanyarodtak a gondolataim.

A tömeg izgatott morajlása arra engedett következtetni, hogy már csak az est fénypontja, a főzenekar várat magára. Nate mondta a nevüket, de nem csengett ismerősen. A terem sötétjét, csak a színpadon elhelyezett fáklyák lángja törte meg. Majd mozgolódás támadt, előkerült a banda és felcsendültek az első dallamok. Nate elkapta a karomat és fülembe kiabált,de a hangerő így is majdnem teljesen elnyomta a hangját.
 - Ez a Somberlain, a kedvencem – sikkantotta, majd húzott maga után előre. – Elől akarok állni – akaratoskodott, és sorban lökdöste félre az embereket, míg elég közel nem kerültünk a színpadhoz.
- Legközelebb majd hamarabb találd ki – morgolódtam, de kb. a süket falnak beszéltem, mert úgysem hallotta meg. Annyi eredménye legalább volt, hogy jól megfigyelhettem a zenekart. Akár átlagos banda is lehetett volna, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy a metal vadabb verzióját játsszák – de a sors másképp döntött.

Járattam a tekintetemet a tagokon, míg végül az énekesen állapodott meg. Döbbentem meredtem rá. A felismerés nem töltött el örömmel. Minden beugrott egy pillanat alatt, ahogy ott állt és megpróbálta száműzni magát ebből a világból. Megborzongtam.
Talán most kéne felvennem a nyúlcipőt, vagy az angyalszárnyakat – de talán azokat mégsem kéne. Akármennyire akartam, mégse tudtam elmozdulni. A kíváncsiság túl erős hatalomnak bizonyult. A tekintetét kerestem, a megerősítést hogy ő is emlékszik rám. Nem tudom mi vonzott ennyire hozzá, de nem tudtam szabadulni ettől az érzéstől. Ha mást nem is, de legalább beszélni akartam vele. Érdekelt, hogy hogyan gondolkozik most, milyen hatással volt rá az, ami történt.

A zene és a játéka is tetszett. Teljesen átadta magát a zenélésnek, mintha megszűnt volna számára a külvilág és csak a saját örömére tenné. Igyekeztem a jelenre koncentrálni, de fokozatosan ragadott magával a hangulat. Arra kaptam fel a fejem, hogy Nate a ruhámat ráncigálja.
- Mi a baj? – kérdeztem zavartan.
- Nagyon furán viselkedsz – suttogta. – Azt hittem csak bejött a zene, és arra tombolt, de valahogy más volt. Mintha nem is itt lettél volna, nem ebben a világban.
Nyeltem egyet és rémülten néztem körül. Jó pár szem szegeződött rám. Még Jon is engem figyelt. Folytatta a koncertet, de többször is rám nézett és egyből megértettem, emlékszik rám. Elöntöttek az érzelmek és azt se tudtam mihez kapjak előbb. Féltem, hogy átléptem azt a határt, amit sosem szabadott volna. Nem kéne foglalkoznom vele, de nem is terveztem ezt a találkozást, viszont tetszett hogy emlékszik rám. Egyre zavarosabbá vált ez az egész, és fogalmam se volt hogy miben reménykedem, vagy hogy mit akarok ebből kihozni. Miért annyira fontos nekem, hogy egy halandó érdeklődjön irántam? Miféle érzés ez? Nem ismerem, de félelmetes. Túl sok volt a kérdés, és  kevés a válasz. Jobb lesz, ha kiszellőztetem a fejem.

- Kimegyek egy kicsit – mondtam Natenek, és igyekeztem kijutni a tömegből. A kis akcióm után ez viszonylag könnyen ment, mert elhúzódtak a közelemből.
Vettem egy ásványvizet és leültem az előtérbe. Semmire se akartam gondolni, de Jon folyton bepofátlankodott a fejembe. Most hogy nem volt a közelemben, sokkal könnyebb volt tisztán látni a helyzetet. Nincs itt semmi extra, csak még nem léptem túl azon, hogy megmentettem és talán egy kicsit szimpatikus is volt. Próbáltam egyezkedni magammal, de rá kellett jönnöm hogy ez nagyon gyengécskére sikeredett.
Annyira belemerültem a gondolatimba, hogy észre sem vettem, amikor elkezdtek szivárogni az emberek kifelé.  Véget ért a koncert, Nate is nemsokára előkerül. Hazafelé veszek neki gyrost, úgyis mindig farkaséhes. Elmosolyodtam. Sosem bírtam ki, hogy ne gondoskodjam róla, vagy bárki másról. Ez az én berögzült mániám, amiről nem akartam lemondani.

- Huh, teljesen kifulladtam – szólalt meg lihegve, mikor végre felbukkant mellettem.
- Örülök, hogy jól érezted magad, és köszönöm a meghívást. Nekem is nagyon tetszett – értettem egyet vele.
- De miért mentél ki olyan hamar? – faggatózott.
- Kezdett zavarni a tömeg - mentegetőztem, de már nem rám figyelt. A figyelme a hátam mögé központosult. Megfordultam és a legmélyebb félelmeim és vágyaim léptek valóságos tartományba, mikor Jon jég kék szemeibe pillantottam. Végigfutott a hátamon a hideg a fagyos tekintettől.

- Beszélhetnénk? – szólított meg.
Natere néztem, tőle várva segítséget, de ő még mindig nem tért magához a döbbenettől. Az egyik legkevesebb zenekarának az énekese megjelenik mellettünk, és olyan lazán leszólítja a nevelőjét, mintha csak régi ismerősök lennének. Szegény nagyon ráhibázott.

- Igen, beszélhetünk – vágtam oda Jonnak, majd Natehez fordultam. – Nem tudom meddig fog ez tartani, de holnap mindenképpen beülünk dumálni valahová. Ugye nem baj, ha nem megyek most veled? – szinte reménykedtem, hogy mégis baj lesz és kiveri a hisztit. Akartam egy jó mentséget, de nagyon nem akart összejönni.
- Dehogyis gond, nem akarlak feltartani titeket – kacsintott rám. Megsemmisültem puffogtam, de tűrtem hogy megöleljen és puszit adjon. Intett Jonnak és elindult a kijárat felé.

Angels

1; Fejezet

A reggeli nap első sugaraival melengettem magam. Minden szokatlan volt még. Már amikor felébredtem, és először levegőt vettem, átkoztam a pillanatot. Ha egyáltalán lehetett annak nevezni. Átok az én számat el nem hagyhatja soha. Ez egy olyan szabály, amit mindig és minden körülmények között be kell tartanom.

Fájt a tüdőm, mert még sosem használtam. A levegő fájdalmasan tört utat magának. A fény is túl éles volt a szememnek. De nem kellett sok idő, hogy hozzászokjak mindenhez. Amint kicsit körülszemléltem, meg kellett állapítanom hogy gyönyörű helyre kerültem. Egy vadvirágos tisztáson feküdtem. Körülölelt és fölém magasodott az erdő. Itt a világ végén, minden olyan kortalannak tűnt, mint én magam. Igazság szerint nem voltam kortalan, csak ahonnan jövök, ott nem igazán tartjuk számon az évek múlását. Ezer gyertyát nehéz lenne felbiggyeszteni egy szülinapi tortára, és még fiatalnak is mondhatom magam. Jelen pillanatban még a huszonhármat se töltöttem be, így hát igazán nincs okom panaszra.
A körülöttem lévő táj gyönyörű volt, de még többet akartam. Most hogy már tökéletesen ura voltam az érzékszerveimnek, engedni akartam a kíváncsiságomnak. Igazság szerint ez juttatott ide is.

- Tudod hogy te vagy az egyik legkedvesebb nekem.
- Tudom – ismertem el, nem kevés büszkeséggel a hangomban.
- Mit kéne kitalálnom, ami elég érdekes lenne, hogy lefoglaljon téged?
- Azt teszem amit mondasz, Uram – hajtottam fejet.
- Talán el kéne hogy küldjelek gyakorlatra – morfondírozott. Én pedig felkaptam a fejem.
- A halandók közé?  – kérdeztem izgatottam, mert tudtam hogy ez mit jelent.
- Szerintem megpróbálhatnád – noszogatott.
- Mi lesz a feladatom? – csaptam le a témára.
- Csak, mint az angyaloknak általában – fogott bele a magyarázatba. – Vigyázol a gyengékre és az elesettekre. Beolvadsz az emberi világba. Élsz egy kicsit.
- Mikor indulhatok?
- Sejtettem, hogy nem kell majd sokat győzködnélek – mosolyodott el.

Nagy sebbel-lobbal indultam el, és már közeledtem a kapuhoz, amikor ismét megszólított.
- De ne felejtsd el a szabályokat – figyelmeztetett.
- Tudom, azok fontosak – bólintottam rá.

Tudtam, hogy fontosak és be kell őket tartanom, de arra senki sem figyelmeztetett, hogy milyen nehéz lesz ezt betartani. A mennyország nagyon más. Ott minden sokkal egyszerűbb. Nincsenek vágyak és nincs folytonos kísértés. Csak élünk boldogan, örökké.
De jól akartam teljesíteni és ennek érdekében mindent megtettem, hogy a lehető legjobban beilleszkedjek. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet – elvégre az-az én dolgom lesz. Elrejtettem a szárnyaimat. Itt úgysem tudnám sok hasznukat venni, habár voltak érdekes gondolataim. De inkább elvetettem őket. Majd ha lesz egy kis szabadidőm és már kiismertem itt magam.

Azóta eltelt pár év. Voltak nehéz pillanatok, amikor valóban csak a kapott feladatba vetett hitem tudott egyben tartani. Mi nem csüggedhetünk el, és nem adhatjuk fel. Legalábbis ez lenne a helyes. De változnak az idők. Kezd hatással lenni rám az emberek világa. Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy minden erőfeszítésem ellenére is voltak veszteségek. Mert a gonosz valóban létezik, és hatalomra akar törni. Minden alkalmat megragad, hogy lelkeket raboljon magának.
Megtévesztés, megfélemlítés, hazugság és hízelgés a módszerei. Persze az emberek is vétkesek. Elfordultak Istentől. Nem hisznek semmiben, de a gonosz csábítását szinte mindig meghallják.

Nagyon siettem. Egy ideje már figyeltem ezt a fiatal férfit, és elborzasztott, amit tapasztaltam. Egy tehetséges, okos ember és képes hülyeséget csinálni. Nem akartam, hogy ő is elvesszen. Segítségre szorul, némi útmutatásra. Azon gondolkoztam, mivel is győzhetném meg – hogy ez egy felelőtlen és ostoba tett lenne, aminek visszavonhatatlan következményei lesznek. Nem lesz könnyű, mert elkötelezte magát a Sötét Úr oldalán. Az ilyeneket pedig nehéz visszahozni…
Hisznek valamiben, ami nincs. A tudásuk felszínes és hiányos. Azt gondolják, hogy ezzel elnyerik a kegyeit, de nagyot tévednek. Ő sosem osztozna a hatalmon és a tudáson. Mindkettőből bőven kijutott neki. Még nekünk, angyaloknak is tartanunk kell tőle.

Megvannak a szolgái és sajnos az a veszély is fennáll, hogy bővíti a listát. A született angyalok kivételével, bárkit maga mellé állíthat. Valakinek elég a meggyőzés is – ezzel elárulja Istent, és örökre kitagadtatik a Mennyországból.
A másik lehetőség, hogy szolgává teszik. Korinthoszi tőr. Minden angyal rettegni kezd, még a név hallatán is.
Ennek is, mint mindennek, megvan a maga története. Az angyalok kívülről betéve tudják az összes történetet, ami népünkhöz kapcsolódik. Erről azonban nem szeretünk beszélni. Sötét fejezet volt ez, aminek nem szabadott volna megtörténnie. A halandókat is érintette, de nekik megvan a felejtés áldása. Az ő memóriájuk véges, sok minden feledésbe merül, ami réges régen történ. Mi viszont nem felejtünk.
Amikor Pál Apostol megtért a keresztényekhez, minden könnyebb lett, de voltak akik ezt nem nézték jó szemmel. Természetesen a Sötét Úr ellenezte leginkább, de ahhoz még neki sincs hatalma hogy visszaforgassa az időt, vagy meg nem történté tegyen dolgokat. Ahhoz viszont volt elég hatalma és gonoszsága, hogy kitervelje a tökéletes bosszút. A tőrből három példány készült, és némi segítséggel csak hamar az emberek kezében landolt. Mindig akadt segítőkész egyén, aki változtatni akart a világ vagy a saját sorsán, és használta a tőröket. Sokan odavesztek, de igazán komoly károkat nem tudtak tenni. Akit viszont elkaptak, az nem menekülhetett. A fegyver túl gonosz volt, és már az érintése is megbénította az áldottakat. Az gonoszságtól megfertőződött embereket még az sem érdekelte, hogy a tőrök készítéséhez ezer ártatlan gyermek vére és lelke tapad. Ők már átlépték azt a határt, ahonnan nem volt visszatérés. Egyetlen gyenge pontja volt csupán, amire még az Ördög sem kalkulált. Az emberi szív könnyen elcsábul, de alkalom adtán a jó szóra is képes odafigyelni. Végül ez lett a veszte, és a terve – hogy kiirtsa az angyalok seregeit –, dugába dőlt. Visszavette a fegyvereket, de egy eltűnt. Hiába kerestette évezredeken keresztül, nem lelte nyomát azóta sem. Ez félelemmel és egyben reménnyel  tölt el minket. Ha mi találjuk meg a hiányzó tőrt, kicsit nagyobb előnyünk lenne. De ezt még kimondani se mertük. Az egészen biztos hogy valaki így is fel fogja áldozni a halhatatlanságát, a lelkét, hogy fajunk túlélje. Borzalmas sors, és hatalmas áldozat.

Felfutottam a lépcsőn. Rettegtem, hogy már elkéstem és nem tudom megmenteni. Úgy suhantam be, mint egy árnyék és pontosan az is voltam.

Előttem volt. Egy maga által rajzolt körben térdepelt, körülrakva gyertyákkal. Ócska és használhatatlan könyvet szorongatott. Tudtam, hogy milyen sokat jelent az neki. Elhiszi minden szavát, és most az életét adja a semmiért.

Amikor felvette a földről a fegyvert, azt már nem nézhettem tétlenül. Oda léptem mellé, egészen közel hajoltam és a fülébe suttogtam. Nem ronthatok ajtóstul a házba, mindennek meg van a formai menete. Csak végső esetben mutathatom meg magamat.
- Tedd el a fegyvert! Nem kell semmit sem bizonyítanod.
Ahogy az várható volt, összerezzent és azonnal kipattant a szeme. Kereste hogy honnan jön a hang. A mindenre elszánt tekintetén láttam, hogy ez nehéz ügy lesz és mindent be kell vetnem a siker érdekében. Leültem vele szemben, habár ő nem láthatott engem. Végül vállat vont, és folytatni akarta a szertartást, de nem engedtem. Húzni akartam az időt, és megzavarni, ezért a gyertyákat vettem célba. Elfújtam párat, de csak felmordult és mormolta tovább a mantrákat. Vészesen fogyott az idő, éreztem ahogy a gonosz aurája egyre erősebben veszi körül. Amikor a fegyvert a fejéhez szorította, kétségbeesett tettre szántam el magam. Kénytelen voltam alakot ölteni, előtte. Fogalmam sincs hogy mit képviselek az emberek szemében. Mi nem ítélkezünk a külső alapján, de abban is biztos voltam hogy annyira nem lehetek rémisztő hogy bárkit is lesokkoljak.

- Most már vége, Jon. Beláthatod hogy értelmetlen, amit tenni akarsz… - szóltam hozzá olyan megnyerően, amennyire csak tudtam. Amikor nem válaszolt, és mozdulni sem akart, átvettem az irányítást.
- Gondolom nem haragszol, ha ezt most elveszem – közöltem magabiztosan, és kivettem a pisztolyt a kezéből. Szinte égette az ujjaimat az a mocskos fém, de inkább nálam legyen, mint nála.
Végigfutott rajtam a tekintete és próbált minél több információt feldolgozni. Amikor a szárnyaimra pillantott, kiverte a víz. Már meg sem próbált felkelni a földről, és titkon egyetértettem vele. Kell neki pár perc, amíg felfogja hogy amit lát, az a valóság.
- Mi vagy te?  - szólalt meg végül. Felsóhajtottam és igyekeztem nem megsértődni a tapintatlanságán.
- Inkább ki, de valóban helyes a meghatározás – válaszoltam ingerültem. Nem szerettem ezt az érzést. A legváratlanabb pillanatokban tört rám, és a tökéletes nyugalmamnak máris lőttek.
- Nem mondod meg? – kérdezte csendesen. Szörnyen kíváncsi, mint minden ember. Nyugtáztam magamban.
- Találgass csak – hagytam rá és megindultam az ajtó felé. Még mindig szorongattam a fegyvert, de már nagyon meg akartam tőle szabadulni. Csak találjak egy kukát.
- Nem mehetsz csak így el – találta meg a hangját, és felugrott a földről. Megállt előttem és megtámasztotta az ajtót. Nem tudom mit várt, de én már le akartam zárni ezt a beszélgetést. Kezdett kínossá válni.
- Köszönöm, hogy segíthettem – mosolyodtam el, és őt megkerülve kiléptem a lakásból.

- Foglak még látni? – szólt utánam. A hangjából kihallatszott a reménykedés.
- Már megtettem, amit tudtam. Sokan várnak még rám. A te érdekedben remélem, hogy nem volt hiábavaló a fáradozásom…
Erre már nem tudott mit felelni. 

Még egyszer utoljára szemébe akartam nézni, hogy megbizonyosodjak tényleg minden rendben lesz. Csak egy pillanat műve volt az egész, de az a pillanat így is túl sokáig tartott és veszélyes közel kerültem a szabály szegés gondolatához.
- Gondold végig hogy mit szeretnél, és hozd helyre az életed – kértem, majd sarkon fordultam és elsiettem. Messze akartam kerülni tőle. Nagyon messze. Nekem csak arra szabad koncentrálnom, ami a feladatom és nem lehet semmi több. Még csak nem is álmodozhatok. Nem sok mindent irigyeltem az emberektől, de ezt igen. Ők szabadon szerethettek és ábrándozhattak, míg nekünk ez tabunak számított. Főleg nem egy emberrel. Annak borzalmas következményei lennének.

Csak abban bízhattam, hogy gyorsan elfelejt engem, vagy pedig csak úgy emlékszik majd rám mint egy különös misztikus lényre, aki megmentette az életét. De akárhogy is győzködtem magam, nem voltam vak, sem pedig hülye. Elég ideje éltem már az emberek között, hogy eltanuljak egyet s mást. Ha mégis tévedek, és ő elfelejt engem, nem gondol többé rám, én sosem fogom elfelejteni. 

Ígértem, hogy hozok egy új történetet és ennek most jött el az ideje.
Sok szempontból más, mint az előző. 
Kicsit lassabban fogok haladni vele, mert még születőben van :) 


Rövid kis összefoglaló:
Az angyalok köztünk járnak, és próbálnak óvni minket - akár önmagunktól is. De bármilyen nehéz is megállniuk, nem kerülhetnek kapcsolatba a védencükkel. De mi történik akkor, ha egyikük emberként kezd viselkedni, és felrúg minden szabályt? 
A káosz sötét Istene pedig folyton lesben áll... mert a gonosz sohasem alszik. 


A történet egyetlen különlegessége az egyik főszereplő. Ő sokat jelent nekem, és aki ismerte a munkásságát, annak nem kell részleteznem, hogy miért. A többieknek pedig jó szórakozást kívánok :) 


A blogon már fent van a zene, ami inspirált az írásban, de ide is beillesztem a videót.

Üdv Mindenkinek!

Elég sok minden változott az utóbbi időben, de ez most nem is fontos. Hosszas szünet után most felkerült a történet összes fejezete. Ha minden igaz, kommenteket is tudtok írni :) 

Lehet hogy hamarosan más történeteim is felkerülnek, de majd még elválik.