2; Fejezet

Itt a második fejezet :) 

Picit rövidebb lett, de a harmadik hamarabb felkerül ( most már tényleg :D ), és az hosszabb is lesz.

Mostantól kezdve jelölni fogom, hogy kinek a szemszögéből peregnek az események, mert később néhol zavaros lehet.

Jó olvasást!! :)

<Adelaida>

Amint kinyitottam a szememet, egyből rájöttem hogy valami nem stimmel. A verőfényes napsütés még hagyján, de az ágy is szokatlanul kényelmes volt. Szaggatott a fejem, de azt a tegnap este számlájára írtam. Vagyis csak szerettem volna, mert nagyon szét voltam csúszva. Már abban sem voltam biztos, hogy ittam egyáltalán. Pedig a tünetek arra utalnak. Sokat és erőset. Mert ugyan mi mástól lennék ennyire "másnapos"? Tettem fel magamnak a kérdést.

Próbáltam összerakni hogy mi történhetett. Otthon voltam, egyedül. Aztán úgy döntöttem, hogy megteszem a szokásos éjszakai sport adagomat, és egy ideig nem is volt semmi gond. Követtek, volt egy kisebb balhé és utána bumm… képszakadás. Bosszantó ez az egész, de egyelőre kivárok. Viszont ha kiderítem hogy hol vagyok, azzal hamarabb kint leszek a vízből. Csak az álomra emlékszem. Amiatt mentem ki a házból, amiatt kerültem bajba.

Óvatosan kikeltem az ágyból, és a ruháim után nyúltam. Szerencsére ott voltak nem messze tőlem, szépen összehajtogatva, egy szekrényen. Most néztem csak végig magamon. Egy ezüst színű selyem hálóing volt rajtam. A tudatalattim átvette az irányítást, és sorban magamra kapkodtam a ruhákat. Minél előbb el akartam tűnni, ami már csak azért is érdekes elgondolás, mert fogalmam se volt róla, hogy hol vagyok.

Fullos kis hely. Tuti hogy maffia, vagy emberrablók. Járattam az agyamat, és az ajtóhoz léptem. Zárva lesz - mantráztam, de tévednem kellett. Az ajtó könnyen nyílt, de a feltáruló látványtól leginkább visszamenekültem volna a szobába. Most nem lehetsz gyáva! – figyelmeztettem magamat. Az én szobám egy csendesebb, kihalt folyosóra nyílt. Viszont semmi sem volt szokványos. Olyan volt, mint egy hatalmas katedrális, de nem az általam ismert fajtából. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokáig maradok édes magányomban, és alaposan bele is trafáltam. Elértem a folyosó végére és kilestem a korlát mellett.
Emberek mindenhol. Ez még önmagában nem lett volna olyan szörnyű. Ennyi ember, biztos nem a szervezett bűnözéshez tartozik, az képtelenség. El is vetettem magamban ezt a hülyeséget. De gyorsan felmerült egy másik. Miért van mindenki olyan furcsa ruhában? Nincs még szezonja a maskaráknak, tehát itteni divat lehet. De hol az az itt? 

Próbáltam elvegyülni, de feltűnőbb már nem is lehettem volna. Szó szerint fülemet farkamat behúzva igyekeztem eloldalazni a nem létező kijárat felé, a tömeg pedig egyre nagyobb lett. Mindenki bámult, de nem úgy, ahogy a kívülálló csodabogarakat szokták illetni. A felismerés kiült az arcukra, ami totálisan összezavart. Ennek ellenére igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lettek volna. Ez leginkább nekem volt megnyugtató. Csak el innen, minél messzebbre. Kattogott a fejemben.

- Hé, te! Hová igyekszel? – hallottam meg az éles hangot, a hátam mögül. Némi hezitálás után hajlandó voltam megfordulni. A látvány letaglózott. Az a tipikus kigyúrt kondizós alkat, a hozzá nem illő szőke hajzuhataggal és ókori páncélzattal. Felém tartott, egy fenét… robogott.
- Kérdeztem valamit! – dörrent rám, közvetlenül az orrom elől. – Hová mész? Ki adott engedélyt?
Nem tetszett a hangnem, de volt annyi sütnivalóm, hogy ne most engedjem ki a harci gőzt.
- Én haza szeretnék menni, de fogalmam sincs, hogy hol vagyok… - próbálkoztam egy gyenge kis válasszal.
- Asgardban vagy, halandó. Ritka kiváltság ez nektek – érkezett a fennhéjázó válasz, és mintha kicsit fel is húzta volna az orrát. Én viszont azon agyaltam, hogy mi az az Asgard, és hogy melyik ország melyik kis eldugott diliházában lehet.
- Sajnos nekem ez még mindig nem mond semmit – ingattam a fejemet, de úgy tűnt a szőke óriás hajlandó nyugodtabb keretek között folytatni a beszélgetést.
- Miért is vagyok itt? – faggatóztam tovább.

- Arra majd én megadom a választ – csatlakozz hozzánk egy újabb Asgardi. Ő is pont olyan magabiztosan sétált felém, mint az elődje, de sokkal megfontoltabbnak látszott. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy őt már ismertem. Szörnyen dühös lettem, mert végre beugrott hogy mi is történt odahaza. Legszívesebben képen töröltem volna, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe kevert, de még a nevét sem tudtam.

- Most már elmehetsz, Thor – intett a társa felé.
- Engem ne utasítgass! – háborgott a szöszi. – Tudd, kivel beszélsz - vált fenyegetővé a hangja.
- Pont az előbb mutatkoztál be, Mr. Jó modor – hagyta rá hanyagul, igazából figyelemre sem méltatta, inkább engem tartott szemmel. Csoda hogy még nem unt rá erre. Nem csupán kíváncsian meredt rám, szinte felfalt a tekintetével. Futkosott a hátamon a hideg. Mégis volt benne valami ismerős, olyan megszokott. A hangját már korábban, az első találkozásunkkor is felismertem. Épp elégszer hallottam már, nem téveszteném el. De eddig csak az álmaimban szólalt meg, biztos hogy ő az. Lehet, hogy most is csak álmodok…

- Majd akkor papolj nekem, Loki, ha nem rabolsz el Midgardi nőket. Nem érdekel, hogy miért tetted, rossz ötlet volt – darálta le egy szuszra. Én csak meredtem rájuk értetlenül. A fekete hajú – Loki, erre nyomban feléledt, de nem támadt vissza, mint azt vártam.
- Sigyn miatt - suttogta maga elé.

- Tudod, hogy az képtelenség – közölte Thor, nyersen. De miután látta, hogy Loki nem figyel rá, halkan folytatta. – Jobb lenne, ha elengednéd a lányt – győzködte, én pedig magamban neki drukkoltam.
- Nem – acsarkodott, Loki.
- Akkor most hagyj neki egy kis időt, aztán majd beszélj vele. Jó? – kérdőn meredt Lokira, aki végül rábólintott.
Őszintén csodálkoztam, hogy ilyen szépen elrendezték a vitájukat, holott az előbb még majdnem hogy egymásnak mentek. Az viszont már kevésbé tetszett, hogy a sorsom felől hoznak döntéseket, de olyan pofátlanul, hogy közben én is ott vagyok.

- Sif majd visszakísér a szobádba – mondta Thor, egész normál hangnemben, és egy fiatal lányra mutatott, aki a bámészkodó tömegből vált ki.
- Gondolom úgysincs beleszólásom – nyögtem nem túl lelkesen. Kínos csönd lett, mert mindenki tudta hogy ez a helyzet.
- Te most egy kiemelt fontosságú vendég vagy. Üdvözlünk Odin házában – tért át az udvariasságra, Thor. Kénytelen voltam fejet hajtani az akaratuk előtt, habár nem értettem egyet velük. A vendégeket nem zárják be a szobájukba.

Csendben baktattam Sif után, de közben egyfolytában azon agyaltam, hogy miért viselkedett olyan furcsán Loki. Felismert engem, ahogy mindenki más is. Az is igaz, hogy itt mindenki furcsán viselkedik, mintha titkolnának valamit.
- Nemsokára kész a vacsora, akkor majd visszajövök érted – szólított meg Sif.
- Rendben, és köszönöm – válaszoltam gyorsan. Még utoljára végigmért, aztán végre magamra maradtam.

Leültem az egyik hatalmas ablak elé, magam alá húztam a lábamat és az elém táruló látványban gyönyörködtem. Majd elvakított a táj szépsége és különlegessége. Szíves örömest kimentem volna, de nem valószínű hogy engedni fogják. 

Egyre csak agyaltam és agyaltam. Miért vagyok itt? Egyáltalán mi ez a hely? Miért ismernek fel az emberek? Loki viselkedése, amikor említette azt a nevet. Sigyn… Miért olyan ismerős nekem ez a név? Vagyis sejtem, de akkor sem értem, hogy mi közöm hozzájuk. És Loki is más volt, mint a többiek. Valamikor találkoztunk, még ha nem is emlékszem most rá. De majd kifaggatom, és kénytelen lesz elmondani. Nem szeretem a rejtélyeskedést, főleg akkor nem, ha engem is érint. Morcoskodtam magamban, de közben nagyokat ásítottam. Vagy nem aludtam eleget, vagy túl sokat aludtam, de még mindig fáradtnak éreztem magam. Abból nem lehet baj, ha várakozás és tépelődés helyett inkább visszafekszem és szundítok egyet. Bármi is történjen, boldogsággal töltött el a tudat, hogy kivételesen nem én voltam a bajkeverő, és lesz ami lesz, benyújtom a számlát Lokinak.