Emlékmás - 1; Fejezet

Na és végszóra, itt a beígért új töri :) 
Tudom, késtem - de vessetek a Chituri elé, és majd ők megbüntetnek :D

Illene hozzá egy prológus is, de ez most csak igen nagy vonalakban fog megvalósulni. 
A történet a Bosszúállók után játszódik, de gyakran visszaugrik a múltba. Igyekszem a filmekhez igazítani, de mivel ez egy saját töri, nem árt neki, ha kicsit felturbózom :)

Történetünk hősnője átlagos, már már unalmas életet él. Nem hisz semmiben, legfőképpen a szerelemben nem. Két lábbal áll a földön, és mindent elutasít, ami ettől kicsit is eltérhet. Ezt a békés idillt árnyékolja be, a visszatérő rémálmok hada. Nem kis rémületére, az álom valósággá válik, amikor a nyomába szegődik egy férfi, és arra kéri, tartson vele. Hogy hová, arról fogalma sincs, de mire feleszmél, egy olyan világban találja magát, ahol az Istenek nagyon is léteznek, és ahol talán az egész élete egy csapásra megváltozhat. 


1; Fejezet

Kavargó álomképek. Egyik sem valóságos, mégis annyira közel érzem magamhoz. Ezek emlékek, egy másik életből. Valaki más életéből.

De mégis inkább az enyém. Ismerek minden pillanatot és tudom, hogy nem vagyok, ill. voltam egyedül. Nagyon erős kapcsolat volt köztünk, aminek a hiányát most is érzem. A halál, és cselszövés elválasztott minket, de képtelen vagyok felejteni, vagy lemondani róla.

Felriadtam. Már megint ezek az ostoba álmok. Kiborító, hogy folyton ugyanaz ismétlődik. Tisztára, mint egy harmad kategóriás sorozat. Csak ez az én fejemben játszódik le. Meg fogok őrülni, ezt már most borítékolhatom.

Ha legalább lenne értelme, de nincs… kötődöm valakihez, akivel még sosem találkoztam. Még az arcát sem láttam. Egyedül a hangjáról ismerném meg, de az képtelenség. Amúgy is hülyeség az egész. A szerelem olyan messze áll tőlem, mint a világegyetem legtávolabbi sarka.

Már nem is próbáltam visszaaludni, mert tudtam, hogy nem fog menni. Kihasználtam, hogy kint még sötét van, és kihaltak az utcák. A reggeli kocogást legalább sosem úszom meg, úgy tűnik mégis van némi előnye annak, ha az ember bekattan.

Az első pár kilométerrel még nem volt baj. A város kihalt, főleg az a környék, amerre én szoktam futni. Tényleg ilyenkor a legjobb. Nincsenek zavaró tényezők, maximum az agyam pörög túl a sok-sok megvalósíthatatlan ötlettől.

Most azonban mintha változott volna valami. Túl nagy lett a csend. Ilyenkor már ébredeznek a madarak, de most semmi. Még a kutyák is csöndben voltak. Eddig sosem féltem. Tudom hogy nem normális felfogás, ha valaki éjszaka az utcákat járja és mégsem fél. De sosem állítottam, hogy teljesen normális vagyok.
Most viszont éreztem a fenyegetést. Szinte előkúszott a sötétből, és már-már fojtogatóan ölelt körbe. Megálltam egy pillanatra és kifújtam a levegőt. Valójában csak időt akartam nyerni, hogy rendezzem a gondolataimat.

Mit történhet, ha valaki megtámad? Semmit sem tud elvenni tőlem, mert a kulcsokon kívül semmi sincs nálam. Ha pedig mást akar… akkor nagyon megjárhatja. Ezekkel a gondolatokkal felvértezve, már kicsit magabiztosabbnak éreztem magam. És akkor meghallottam a lépteket.

Nem volt neki sietős, de egyértelműen felém tartott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a pontos időt akarja megkérdezni, és lehetek akármilyen bátor, felesleges kísérteni a sorsot. Sarkon fordultam, és nyugalmat színlelve haza felé vettem az irányt. Ha nem hallottam volna, akkor is biztosra vettem hogy követ. Magamban soroltam a lehetőségeket.
Ki akar rabolni. Nem, erőszakoskodni akar. Vagy csak szimplán egy idióta, aki elszabadult a zárt osztályról. Mindegy is, jobb ha nem viszem haza, és mielőbb lerázom. Egy pillanatra hátra fordultam, és meglepődtem, az illető jól öltözöttségén. Hmm… ezek szerint a perverzek már nem csak a szegényebb rétegek közül bukkanhatnak elő. A lényegen nem változtatott ez sem. Le kellett koptatnom.

Szerencsére elhaladtam egy éjjel nappalis bolt előtt, ahol az ügyeletes helyi zsaru vert tanyát. Gondolom a balhézókat akarta szemmel tartani, de ez az én szempontból lényegtelen volt. Hátra néztem, hogy lássam, még mindig követ-e. Vártam még egy kicsit, hogy biztosan beérjen. Még pont elkaptam a vigyorra görbülő száját. Te sem fogsz sokáig mosolyogni, barátocskám…

Idegesen kapkodtam a fejemet, próbáltam minél feltűnőbben csinálni, hogy biztosan bevegyék. Könnyes arccal léptem oda a rendőrhöz.
- Kérem segítsen! Már egy ideje követ az az alak, és már halálra rémített…
Mindketten oda fordultunk, hogy lássuk mit reagál a „kísérőm”. Ő csak állt, és néma csöndben, de érdeklődve várta a folytatást. Még mindig mosolygott, ami kezdett egyre idegesítőbbé válni.
- Nem lesz semmi gond, mindjárt beszélek az úriemberrel is. Elrendezzük ezt – jött a jól begyakorolt zsaru szöveg. Jól kezelte a helyzetet, de valamiért mégis kételkedtem benne. Éreztem, hogy nem egy szokványos bolondot sikerült kikapnom, aki nem fogja egykönnyen megérteni, hogy nem szép dolog másokat ijesztgetni.

- Uram, kérem igazolja magát! – szólította fel.
A jelenet komédiába illett volna. A rendőr várta, hogy minden úgy történjen, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De arra ugyan hiába várt. Csupán egy magabiztos lenéző mosollyal került szembe.
- Figyel maga rám? Beviszem a kapitányságra, ne tanúsítson ellenállást!
Hát azt nem tanúsított, de már úgy vigyorgott mint egy hiéna, és közben végig engem figyelt.
Lassan hátrálni kezdtem, elvégre megkaptam amit akartam – a figyelme elterelődött rólam. Itt volt az ideje békésen leválni róluk.

- Hát maga meg hova megy? – förmedt rám a zsaru. Kelletlenül sandítottam rá. Mégsem volt jó ötlet külső segítséget kérni. Nehéz lett volna értelmes választ adni a kérdésére, vagy egyáltalán megmagyarázni ezt a helyzetet, hiszen még én magam is a válaszokat kerestem. Egy felől féltem ettől a különös idegentől, más felől viszont szörnyen kíváncsi voltam.
 - Szerintem nincs szükségünk fegyveres őrökre, ahhoz hogy beszélgessünk – szólalt meg váratlanul az említett és a rendőrhöz lépett. Még mindig nagyon békésnek látszott, de minden mozdulatában ott bujkált a fenyegetés. Ezt megerősítette a kezében lévő nagyon is fegyvernek látszó tárgy, amit kitudja honnan és mikor halászott elő. Kétszer is pislognom kellett, de az agyam ezt már nem tudta követni. Csak abban voltam teljesen biztos, hogy ilyen kütyüt az Ebayen nem fogok rendelni, és hogy nagy szarban vagyok. De nem történt semmi, legalábbis velem nem. Ehelyett az egyre morcosabb rendőrt vette kezelésbe.

Biztos voltam benne, hogy most lesz vége. Ehelyett elhallgatott, és halál nyugodtan hátat fordított nekünk, beszállt a kocsijába és elhajtott. 

Földbe gyökerezett lábakkal néztem utána. Olyannyira elbambultam, hogy a vészvillogó csak akkor kapcsolt be a fejemben, amikor éreztem hogy megérintik a karomat.
- Ne félj tőlem! – szólított meg. A hangja most sokkal kedvesebb volt, mint az előbb, és ismerősnek is tűnt. Mintha már hallottam volna korábban, csak az nem rémlett, hogy hol.
 Nyilván ő is tudta, hogy most már senki sem fog megzavarni minket. Megfogta a kezemet és a pár méterrel arrébb kezdődő mellékutcába irányított.
- Itt nem leszünk annyira szem előtt – közölte. Nem mintha erre magamtól ne jöttem volna rá. Igaz még mindig nem értettem, hogy mit akarhat tőlem. Tele voltam kérdésekkel, de annyira összezavart az átható pillantása, hogy egyből a legjelentéktelenebbel kezdtem.

- Mit műveltél a szekussal?
- Csak eltűntettem az útból. Haza küldtem. Nem szeretem, ha megzavarnak.
Nem teljesen értettem, de azt igen, hogy nem sokat számít neki, hogy mások mit akarnak – ha az ellenkezik a saját akaratával.
- Tulajdonképpen miért is követsz? – kérdeztem erőltetett lazasággal, amin sokat rontott, hogy hiába próbáltam kihúzni a kezemet az övéből. Túlságosan is biztosan fogta.
- Legyen elég annyi, hogy fontos vagy nekem.
Ezzel még jobban összezavart. Hogy lehetnék neki fontos, ha nem is ismerjük egymást. Ennek a kétségemnek hangot is adtam.
- Biztos, hogy tévedsz. Korábban még nem találkoztam veled – ingattam a fejemet. Elég bénán hangzott, de időt akartam nyerni. Így legalább kicsit alaposabban is megnézhettem magamnak.
Vonzó volt ugyan, de nem az esetem. Viszont a rosszfiús imidzs és a szája szegletében megbújó mosoly ellenállhatatlanná tette. Most először kerültem abba a furcsa helyzetbe, hogy nem tudtam biztosan megállapítani egy pasiról, hogy tetszik-e vagy sem. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az említett pasi kérés nélkül a nyomomba szegődött, és most is „fogva tart”, kezdhetem beismerni, hogy megint győzött a lököttségem.
- Nem. Nagyon is jól ismerjük egymást, csak kicsit fel kell frissíteni a memóriádat. De ezt nem itt fogjuk megbeszélni.

Most már korántsem volt olyan kedves, mint aki parancsot akar nekem osztani. Pont nekem…

- Hagyj békén! – emeltem fel én is a hangomat. Ez meglepte ugyan, de csak egy pillanatra zökkentettem ki, még a mosoly sem olvadt le a képéről.
- Miért küzdesz ellenem? – duruzsolta a fülembe. – Csak jót akarok neked…
- Én pedig azt, hogy végre eleressz!
- Attól tartok, hogy az nem fog menni – csóválta meg a fejét, bűnbánóan. – El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta vártam ezt a pillanatot – sóhajtott fel.
- Neked biztos, hogy a zárt osztályon lenne a helyed – ellenkeztem tovább. El akartam húzódni tőle, mert nagyon kezdett feszélyezni a közelsége.

- Nem tudod mit veszítesz, ha most nem tartasz velem. – Erősen próbálkozott, hogy meggyőzzön, de a hangja keserű volt. – Olyan helyeket mutathatnék, amikről álmodni sem mersz – kábított tovább, de az utolsó mondata szöget ütött a fejemben.

- De, már álmodtam róluk… - suttogtam, és mikor felfogtam hogy ezt hangosan is kimondtam, zavartan sütöttem le a szememet.
- Úgy tűnik, nincsenek véletlenek – jegyezte meg.
- Valóban – értettem egyet. – De majd valamikor máskor teszek képzeletbeli kirándulásokat veled – zártam le gyorsan a témát. Egyszerűbb, ha nyíltan bolondnak nézem, mintha jobban belemélyednénk a témába.

A mosolygós énje egy pillanat alatt eltűnt, mikor felfogta, hogy nem fogom önként és dalolva követni az őrületbe.

- Nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet – susogta. – De egyszerűen nem hagysz más választást nekem.
A hangja félelmetesen nyájas lett, én pedig minden eddiginél erősebb késztetést éreztem az azonnali menekülésre. Bárhová, csak el innen. Sajnos ő volt a gyorsabb.
- Nemsokára otthon leszünk, és minden rendben lesz. A fegyvert immáron reám szegezte, és most volt időm jobban megfigyelni. Leginkább a kosztümös filmekben használt királyi kellékekre hajazott. Jogar, lándzsa vagy nevezzük aminek akarjuk, abban a helyzetben nem ez volt a legfőbb problémám.

Reszkettem a félelemtől, és csak arra tudtam gondolni, hogy ebből már sehogy sem mászhatok ki épp bőrrel.
- Tudom, hogy megbocsátasz nekem Sigyn… - suttogta, és gyengéd pillantást vetett rám. Ebbe kapaszkodtam, miközben mindent egyszerre próbáltam az eszembe vésni és értelmezni. Már semminek sem volt értelme, de a név ismerős volt valahonnan. És amint a jogar hűvös éle hozzám ért, belezuhantam a sötétségbe. A tekintet maradt az utolsó, amire emlékeztem. Az a szenvedéllyel teli pillantás, ami a zöld íriszekből áradt, és ami nem nekem szólt.

Igyekszem legalább hetente frissíteni, és remélem a meló sem kavar bele a szép reményű terveimbe. A dizi még folyamatban van, de remélhetőleg 1-2 napon belül az is felkerülhet.

A kritikákat pedig előre is köszönöm!! :)