3; Fejezet

És íme az új fejezet, amivel most nem is csúsztam olyan sokat :)
Hosszabb, és izgibb mint az előző, de még mindig nem indult be igazán a történet.
Most pedig jöjjön a vallomás...
Az az igazság, hogy sok későbbi fejezetet megírtam előre, az elejével pedig nem haladtam úgy, ahogy kellett volna. Ahogy időm engedi, próbálom behozni a lemaradást, és próbálom tartani a heti frissítést. Ha mégsem sikerül, nézzétek el nekem :( 
A dizi is még pocsék, de már azzal is elkezdtem foglalkozni :)Szóval hajrá, hajrá - jó olvasást!! :D 

Loki:

- Ugye tudod, hogy nagy hülyeséget csináltál? – szegezte nekem a kérdést, Thor. Pont erre volt még szükségem. Így is biztos, hogy büntetést fogok kapni. Nem hiányzik, hogy még tőle is hallgassam a szemrehányást. Amúgy is nagyon beleéli magát a szuperhős szerepébe, kezd unalmassá válni.

- Te is tudod, hogy jó okom volt – motyogtam magam elé. Nem volt kedvem elmélyülni a témában, és lelkizni. Az annyira emberi, és a gyengék osztályrésze.

- Mindenki felismerte, abban biztos lehetsz – sóhajtott Thor, és leült mellém. – De akkor sem értem, hogy mi értelme volt? Láttad, hogy mennyire félt? Nem való ide…
- Ne te akard megállapítani, hogy ki való ide, és ki nem – sziszegtem dühösen. – Egyébként, ha kicsit is jobban odafigyelsz, feltűnt volna, hogy ő is felismert engem.
Mindennél jobban akartam, hogy igazam legyen, és legalább őt magam mellett tudhassam. Mikor visszajöttem, pokollá vált az életem. A tékozló fiú, a bukott herceg, és még sorolhatnám, hogy milyen nevekkel illettek a hátam mögött. Tartottam atyám haragjától, de a félelmem alaptalan volt.
Megúsztam komolyabb büntetés nélkül, de mégis úgy éreztem, hogy a bizalom örökre elúszott. Most pedig ismét hibáztam, de nem tehettem mást.

Sigyn nélkül semmit sem érek.

- Most nem fogod olyan könnyen megúszni – figyelmeztetett Thor. Reméltem, hogy nincs igaza, de nem volt kedvem egy újabb vitához. 

- Majd kiderül – hagytam rá végül, és beléptünk a trónterembe.

Láttam, hogy  atyámnak nincs jó kedve, és itt még nagy vita lesz, de már úgy voltam vele, hogy jöhet bármi. Csak tűnjön el a fásultság az életemből, és érjem el amit akarok. Fejet hajtottunk neki, de arra már nem volt lehetőségem, hogy belekezdjek a védőbeszédembe.
- Nem tudom mit akarsz elérni a szörnyű viselkedéseddel, fiam, de egyre mélyebbre csúszol. Már magam sem tudom, hogy mivel lehetne téged rávenni arra, hogy átérezd a tetteid súlyát – kezdett bele a szigorú fejtágításba, ami nagyon rosszul esett. Tudtam hogy igaza van, de még ő sem értette hogy miért tettem azt amit, és ez fájt.
- Jó okom volt rá, hogy elhozzam a lányt – mondtam határozottan, és a tekintetét kerestem. Még mindig nem akart rám nézni, szinte már a falnak szónokolt.
- Ez akkor sem volt helyes döntés. Lehetetlent kívánsz. Az lenne a legésszerűbb lépés, ha visszavinnéd Midgárdba, ahová tartozik.
- Akkor én sem maradok, és úgy legalább nem leszek az utatokban – törtem ki. Képtelen voltam elviselni, ahogy semmibe vesznek és utasítgatnak.

- És mégis hová mennél? – szállt be a vitába Thor. Már eleve az felért egy kisebb csodával, hogy eddig kibírta szótlanul. 

- Az már nem a ti gondotok. Sigyn pedig velem jön – vettem oda.
Erre egyből ugrottak, de már számítottam rá.
- Ezt azonnal verd ki a fejedből – dörrent rám atyám. – Mérhetetlenül öntelt lettél, és ellenségesen viselkedsz a családoddal is.
Elpattant bennem a béketűrés utolsó cérnaszála, és visszavágtam.
- Én vagyok ellenséges? És akkor ti mit műveltek? Már rám se nézel, miközben hozzám beszélsz, atyám – közöltem vele a tényeket. Már a kezem is reszketett az idegtől.
- Talán nem kellett volna egy komplett hadsereget rászabadítanod az emberekre… - kontrázott rá Thor.
- Ki sem bírnád, ha nem emlegethetnéd fel minden nap, ugye?
- Csak biztosra megyek, öcsém – villantott meg egy gúnyos mosolyt. Pillanatok alatt kitört a veszekedés, és lett olyan hangzavar hogy még a hegyek is beleremegtek.
- Talán mégis hajlandó leszek megküzdeni veled – fenyegetőzött Thor, a Mjölnirrel a kezében.
- Állok elébe testvér – köptem felé.
- Nem kell több harc, főleg nem a testvérek között – korholt minket apám, de nem foglalkoztunk vele. Egymásra acsarogtunk, és vártuk mit lép a másik.

- Elég legyen! – szakították félbe ismét a harcunkat. Anyám tartott felénk, és cseppet sem tűnt megértőnek.

 - Úgy viselkedtek, mint egy rakás neveletlen gyerek – kiabálta mérgesen, és megállt előttünk. Vele végképp nem tudtam tiszteletlen lenni. Bármi is történt, mindig is az anyám marad. Lehorgasztott fejjel hallgattam, és tartottam a számat. Ezt a csatát már elveszítettem.
- Még itt is harcolni akartok, máshoz nincs eszetek – kezdett bele egy véget nem érő monológba. Azt hamar megtanultam, hogy ilyenkor felesleges bármivel is próbálkozni. Ha kiadta a mérgét, minden rendben lesz.
- Anya, kérlek… - Thor mégsem tanulta meg a leckét, csóváltam a fejemet.
- Ne szólj közbe, mert úgysincs igazad! – torkolta le, amitől olyan jó kedvem lett, hogy elmosolyodtam. Persze anyám pont akkor nézett rám.
- Na te csak ne vigyorogj, Loki! Menj és foglalkozz azzal a lánnyal, ha már ide rángattad – adta ki az utasítást. De ez kapóra is jött. Amúgy is ezt terveztem.
Magabiztos arccal indultam az ajtó felé, de apám hangja megállított.

- Önálló személyként kezeld! Ő nem Sigyn, ezt jól vésd az eszedbe – figyelmeztetett, és ezzel a röpke jókedvem tova is szállt.
- Majd igyekszem észben tartani – feleltem egykedvűen, és kiléptem a teremből. A hangokból ítélve megint kitört a családi perpatvar, de egy kicsit sem érdekelt.

Most csak Sigynel akartam foglalkozni, minden gondolatom körülötte forgott. Na jó, nem is így hívják, de az igazi nevét nem tudom. És amúgy is nevetséges ez az egész. Csak egy egyszerű halandó, aki nagyon hasonlít Sigynre. Nem érdemes túl sok figyelmet fordítanom rá, nem kell jobban megismernem. Viszont ha sikerül a tervem, már nem csak külsőre fog Sigynre hasonlítani… Biztos hogy tud bizonyos dolgokról, vagy inkább sejtései vannak. Már csak azt kell kiderítenem, hogy milyen mértékben van tudatában a múltjának. De ezt könnyen kideríthetem, aztán majd „meggyőzöm”. Már az ajtó előtt álltam, de nem akartam hírtelen berontani. Így is nagyon megijesztettem, mikor elraboltam. Vagyis engedély nélkül elhoztam. Így valamivel humánusabbnak hangzik.
Kifaggatom, és a bizalmába férkőzöm – futtattam le magamban a tervet. Aztán pedig olyan irányba terelem a dolgokat, ami nekem kedvez. Ettől a gondolattól, akaratlanul is vigyorra húzódott a szám. Bekopogtam – adjunk mégis az udvariasságra, de amikor nem kaptam választ, elfogyott a türelmem, és végül csak benyitottam.

A látványtól összeszorult a szívem, és megrohantak az emlékek. Mélyen aludt, de az álma nem lehetett túl békés, mert időnként megmozdult. Aztán váltott a kép, és úgy összekucorodott mint egy kiscica. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy visszafogjam magam, és ne menjek oda hozzá. Már az is elég lett volna, ha csak végigsimíthatom az arcát, vagy a haját.
Mire ezt végiggondoltam, elöntött a harag, és magamat ostoroztam.
Te sem vagy normális, ha egy kis csitri látványától úgy beindulsz, mint egy éretlen kamasz. És még alkudoznál is, holott az ágyadban alszik. Szánalmas és gyenge lettél, Loki. Pont olyan, mint azok, akiket annyira megvetsz.

Ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy magamhoz térjek. Elhúzódtam tőle, és az ágytól legmesszebb lévő székre ültem le. Azt viszont már nem bírtam ki, hogy ne őt bámuljam egyfolytában. 

Adelaida:

Erősen megfogtam a kezét, és próbáltam elráncigálni a másik irányba.
- Kérlek, Loki… ne akarj ellenük harcolni – könyörögtem sírva neki, de nem hallgatott rám. A düh és a gyűlölet elvakította.
- Most egyszer és mindenkorra elintézhetjük őket – kardoskodott tovább, és az előtte álló szörny arcába bámult. Én nem láttam értelmét a harcnak, máshogy is el lehetett volna intézni a nézeteltérést, de Loki máshogy gondolta. Neki ez személyes ügy volt, ahogy ő mondta: „a szégyene”. Szégyellte a származását, amiről nem tehetett. Senki sem rótta fel neki, hogy nem Asgardi, és igazából nem Odin fia. Túl nagy volt benne a büszkeség, és ez lett mindkettőnk veszte.

Már az előtt láttam, hogy mi fog történni, mielőtt ő reagálhatott volna. Csak egy pillanatra nem figyelt oda, így nem vette észre az oldalról érkező támadást. Csaltak, tisztességtelenül harcoltak, de a Jotunn népből amúgy is hiányzott a becsület.
Az utolsó pillanatban ugrottam elé, és a jeges penge az én életemet oltotta ki. Csak a szúrást éreztem, az erőm elhagyott. A hangjára emlékszem, ahogy kétségbeesetten könyörög nekem, aztán elragadott a sötétség. 

Ebben a pillanatban kipattant a szemem, és riadtan néztem fel. Olyan zavart voltam, hogy azt is csak késve vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Ehhez azért komoly tehetség kellett, mert Loki közvetlenül az ágy mellett állt. Normál esetben ez zavart volna, de még mindig az álom hatása alatt voltam. Most sokkal valóságosabbnak tűnt, mintha a valóságban is megtörtént volna velem. Éreztem a szúró fájdalmat a mellkasomban, és olyannyira beleéltem magam, hogy elkezdtem fulladozni és köhögni. Már annyira erőltettem a köhögést, hogy a hányinger kerülgetett. Végül már a teljes fulladás határán kiköhögtem egy apró kis valamit a tenyerembe.
Amint jobban megnéztem, hogy mi az, elöntött a rettegés. Egy pici jégszilánk volt. A rémálom valósággá vált, és hálát adhatok az égnek, hogy ennyivel megúsztam.

- Megint álmodtál… - jegyezte meg Loki.
- Na, nem mondod? Neked is feltűnt? – kérdeztem vissza flegmán. Nagyon nem volt türelmem az ostoba megjegyzéseihez. Már a jelenléte is idegesített, sőt, az egész személye… holott még nem is ismertem.
- Segíthetnék neked, hogy elmúljanak a rémálmok – próbálkozott tovább. Közben óvatosan helyet foglalt mellettem, amit egyáltalán nem díjaztam. Miután arrébb csúsztam az ágyon, és ismét meg volt a biztos két méter távolság, tovább mérgelődtem.
- Most hogy itt vagyok, minden rosszabb lett. Örülök, hogy nem haltam bele ebbe a kis élménybe – duzzogtam hangosan.
- Ne kényeskedj, halandó lány!
Megpróbált nagyon szigorúnak és félelmetesnek látszani, de nálam ez kevés lesz. Viszont, ha játszadozni akar, akkor vállalja a következményeket.

Szembe fordultam vele, és halálos nyugalommal vártam, hogy ő törje meg a csendet.
- Most mit bámulsz? – dörrent rám. Elmosolyodtam és némi hezitálás után kicsúszott az első sértés a számon.
- Csak nézek egy ügyeletes balféket – suttogtam, és közben kihívóan meredtem rá. Rándult egyet az arca, de még visszafogta magát.
- Ezzel semmit sem érsz el – ingatta a fejét.
- Úgy gondolod? – ezt a kérdést már csak gondolatban tettem fel, mert jobb ötletem támadt.
Ez már felkérés volt keringőre. Kimásztam a takaró alól, és közelebb mentem hozzá. Felöltöttem a „legalázatosabb rabszolgád vagyok” típusú arckifejezést, és sűrű pillázással néztem fel rá.

- Ne haragudj rám, nem akartam tiszteletlen lenni veled, Hercegem…
A döbbenet kiült az arcára, de gyorsan rendezte a vonásait.
- Jó, kivételesen elnézem neked, halandó – intett felém, nagy engedékenyen. Én pedig ezt kihasználva, még közelebb húzódtam hozzá. Elmerültünk egymás tekintetében, és közben hagytam, hogy magához húzzon és átöleljen. Láttam a tekintetében, hogy nagyon nem itt jár, és ez a pillanat egyáltalán nem nekem szól. Be kell vallanom, rohadtul bosszantott, de visszafogtam magam. Ki kell várnom a megfelelő pillanatot.
Lehunyta a szemeit, és az ajkunk már majdnem összeért, de arrébb araszoltam.
- Ez nem valóság, Loki - suttogtam. Nem Sigyn vagyok, a nevem Adelaida. ÉBRESZTŐ! – Az utolsó szót belesikítottam a fülébe, amit nyilván nem élvezett, mert azonnal elengedett.

- Mégis mi a francért csináltad ezt, te ostoba? – kiabálta dühösen.
- Hogy felfogd végre, hogy nem kezelhetsz úgy, mintha nem is léteznék – támadtam vissza, de ő sem hagyta magát. Elkapta a vállamat és visszalökött az ágyra, majd fölém kerekedett. Lefogta a karjaimat, és olyan erősen szorította, hogy a fájdalomtól a könnyem is kicsordult.
- Látod, ennyit érsz te! – Döfött belém újból, és még tovább szorongatott. – Ha kell, erővel foglak kényszeríteni, hogy azt tedd amit én mondok – susogta, és lecsapott az ajkaimra. Hiába fészkelődtem, küzdöttem, nem akart elereszteni. Mindketten dühösek voltunk, és nem vette számításba - de nem is tudhatta, hogy ilyenkor aztán bármire képes vagyok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, felhúztam a térdem és gyomron rúgtam. A váratlan ellentámadás és a fájdalom miatt kénytelen volt elereszteni, és csak erre vártam. Még mindig nem kászálódott le rólam, de a kezeim immár szabadok voltak, hülye lettem volna nem védekezni. Tíz körömmel estem az arcának, és amikor hátrálni próbált, belecsimpaszkodtam a ruhájába.

- Ilyen könnyen nem szabadulsz – sivítottam, és utána vetettem magam.
- Ne csináld, hagyd már abba! – ordította teli torokból, miközben a vérző fejét védte.

A nagy hangzavarra berontott Thor.
- Mit műveltek ti itt? – próbált túlharsogni minket, de tök feleslegesen strapálta magát. Alapból nem voltam ennyire harcias, de mindennek volt határa.
Örömmel folytattam volna a csatározást a végtelenségig, de aztán elegem lett az egészből, és úgy voltam vele, hogy Loki most már megkapta a jogos büntetését, és ebben még az elrablásom is benne volt. 

- Ha már kijátszottátok magatokat, talán felöltözhetnétek, és jöhetnétek vacsorázni – jegyezte meg Thor az ajtóból.
Végignéztem magamon, és egyből elszégyelltem magam. Egy szál fehérneműben csatázom egy vadidegen pasival, majd ugyanígy alulöltözve, mutogatom magam egy másiknak. Kezdenek kilenni az idegeim, mert ez a figyelmetlenség egyáltalán nem jellemző rám. De legalább győztem.

Sok mindent eltűrök..., de azt nem, hogy semmibe vegyek, és szórakozzanak velem. Azt soha!

A kritikákat előre is köszönöm!! :)