Emlékmás - 1; Fejezet

Na és végszóra, itt a beígért új töri :) 
Tudom, késtem - de vessetek a Chituri elé, és majd ők megbüntetnek :D

Illene hozzá egy prológus is, de ez most csak igen nagy vonalakban fog megvalósulni. 
A történet a Bosszúállók után játszódik, de gyakran visszaugrik a múltba. Igyekszem a filmekhez igazítani, de mivel ez egy saját töri, nem árt neki, ha kicsit felturbózom :)

Történetünk hősnője átlagos, már már unalmas életet él. Nem hisz semmiben, legfőképpen a szerelemben nem. Két lábbal áll a földön, és mindent elutasít, ami ettől kicsit is eltérhet. Ezt a békés idillt árnyékolja be, a visszatérő rémálmok hada. Nem kis rémületére, az álom valósággá válik, amikor a nyomába szegődik egy férfi, és arra kéri, tartson vele. Hogy hová, arról fogalma sincs, de mire feleszmél, egy olyan világban találja magát, ahol az Istenek nagyon is léteznek, és ahol talán az egész élete egy csapásra megváltozhat. 


1; Fejezet

Kavargó álomképek. Egyik sem valóságos, mégis annyira közel érzem magamhoz. Ezek emlékek, egy másik életből. Valaki más életéből.

De mégis inkább az enyém. Ismerek minden pillanatot és tudom, hogy nem vagyok, ill. voltam egyedül. Nagyon erős kapcsolat volt köztünk, aminek a hiányát most is érzem. A halál, és cselszövés elválasztott minket, de képtelen vagyok felejteni, vagy lemondani róla.

Felriadtam. Már megint ezek az ostoba álmok. Kiborító, hogy folyton ugyanaz ismétlődik. Tisztára, mint egy harmad kategóriás sorozat. Csak ez az én fejemben játszódik le. Meg fogok őrülni, ezt már most borítékolhatom.

Ha legalább lenne értelme, de nincs… kötődöm valakihez, akivel még sosem találkoztam. Még az arcát sem láttam. Egyedül a hangjáról ismerném meg, de az képtelenség. Amúgy is hülyeség az egész. A szerelem olyan messze áll tőlem, mint a világegyetem legtávolabbi sarka.

Már nem is próbáltam visszaaludni, mert tudtam, hogy nem fog menni. Kihasználtam, hogy kint még sötét van, és kihaltak az utcák. A reggeli kocogást legalább sosem úszom meg, úgy tűnik mégis van némi előnye annak, ha az ember bekattan.

Az első pár kilométerrel még nem volt baj. A város kihalt, főleg az a környék, amerre én szoktam futni. Tényleg ilyenkor a legjobb. Nincsenek zavaró tényezők, maximum az agyam pörög túl a sok-sok megvalósíthatatlan ötlettől.

Most azonban mintha változott volna valami. Túl nagy lett a csend. Ilyenkor már ébredeznek a madarak, de most semmi. Még a kutyák is csöndben voltak. Eddig sosem féltem. Tudom hogy nem normális felfogás, ha valaki éjszaka az utcákat járja és mégsem fél. De sosem állítottam, hogy teljesen normális vagyok.
Most viszont éreztem a fenyegetést. Szinte előkúszott a sötétből, és már-már fojtogatóan ölelt körbe. Megálltam egy pillanatra és kifújtam a levegőt. Valójában csak időt akartam nyerni, hogy rendezzem a gondolataimat.

Mit történhet, ha valaki megtámad? Semmit sem tud elvenni tőlem, mert a kulcsokon kívül semmi sincs nálam. Ha pedig mást akar… akkor nagyon megjárhatja. Ezekkel a gondolatokkal felvértezve, már kicsit magabiztosabbnak éreztem magam. És akkor meghallottam a lépteket.

Nem volt neki sietős, de egyértelműen felém tartott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a pontos időt akarja megkérdezni, és lehetek akármilyen bátor, felesleges kísérteni a sorsot. Sarkon fordultam, és nyugalmat színlelve haza felé vettem az irányt. Ha nem hallottam volna, akkor is biztosra vettem hogy követ. Magamban soroltam a lehetőségeket.
Ki akar rabolni. Nem, erőszakoskodni akar. Vagy csak szimplán egy idióta, aki elszabadult a zárt osztályról. Mindegy is, jobb ha nem viszem haza, és mielőbb lerázom. Egy pillanatra hátra fordultam, és meglepődtem, az illető jól öltözöttségén. Hmm… ezek szerint a perverzek már nem csak a szegényebb rétegek közül bukkanhatnak elő. A lényegen nem változtatott ez sem. Le kellett koptatnom.

Szerencsére elhaladtam egy éjjel nappalis bolt előtt, ahol az ügyeletes helyi zsaru vert tanyát. Gondolom a balhézókat akarta szemmel tartani, de ez az én szempontból lényegtelen volt. Hátra néztem, hogy lássam, még mindig követ-e. Vártam még egy kicsit, hogy biztosan beérjen. Még pont elkaptam a vigyorra görbülő száját. Te sem fogsz sokáig mosolyogni, barátocskám…

Idegesen kapkodtam a fejemet, próbáltam minél feltűnőbben csinálni, hogy biztosan bevegyék. Könnyes arccal léptem oda a rendőrhöz.
- Kérem segítsen! Már egy ideje követ az az alak, és már halálra rémített…
Mindketten oda fordultunk, hogy lássuk mit reagál a „kísérőm”. Ő csak állt, és néma csöndben, de érdeklődve várta a folytatást. Még mindig mosolygott, ami kezdett egyre idegesítőbbé válni.
- Nem lesz semmi gond, mindjárt beszélek az úriemberrel is. Elrendezzük ezt – jött a jól begyakorolt zsaru szöveg. Jól kezelte a helyzetet, de valamiért mégis kételkedtem benne. Éreztem, hogy nem egy szokványos bolondot sikerült kikapnom, aki nem fogja egykönnyen megérteni, hogy nem szép dolog másokat ijesztgetni.

- Uram, kérem igazolja magát! – szólította fel.
A jelenet komédiába illett volna. A rendőr várta, hogy minden úgy történjen, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De arra ugyan hiába várt. Csupán egy magabiztos lenéző mosollyal került szembe.
- Figyel maga rám? Beviszem a kapitányságra, ne tanúsítson ellenállást!
Hát azt nem tanúsított, de már úgy vigyorgott mint egy hiéna, és közben végig engem figyelt.
Lassan hátrálni kezdtem, elvégre megkaptam amit akartam – a figyelme elterelődött rólam. Itt volt az ideje békésen leválni róluk.

- Hát maga meg hova megy? – förmedt rám a zsaru. Kelletlenül sandítottam rá. Mégsem volt jó ötlet külső segítséget kérni. Nehéz lett volna értelmes választ adni a kérdésére, vagy egyáltalán megmagyarázni ezt a helyzetet, hiszen még én magam is a válaszokat kerestem. Egy felől féltem ettől a különös idegentől, más felől viszont szörnyen kíváncsi voltam.
 - Szerintem nincs szükségünk fegyveres őrökre, ahhoz hogy beszélgessünk – szólalt meg váratlanul az említett és a rendőrhöz lépett. Még mindig nagyon békésnek látszott, de minden mozdulatában ott bujkált a fenyegetés. Ezt megerősítette a kezében lévő nagyon is fegyvernek látszó tárgy, amit kitudja honnan és mikor halászott elő. Kétszer is pislognom kellett, de az agyam ezt már nem tudta követni. Csak abban voltam teljesen biztos, hogy ilyen kütyüt az Ebayen nem fogok rendelni, és hogy nagy szarban vagyok. De nem történt semmi, legalábbis velem nem. Ehelyett az egyre morcosabb rendőrt vette kezelésbe.

Biztos voltam benne, hogy most lesz vége. Ehelyett elhallgatott, és halál nyugodtan hátat fordított nekünk, beszállt a kocsijába és elhajtott. 

Földbe gyökerezett lábakkal néztem utána. Olyannyira elbambultam, hogy a vészvillogó csak akkor kapcsolt be a fejemben, amikor éreztem hogy megérintik a karomat.
- Ne félj tőlem! – szólított meg. A hangja most sokkal kedvesebb volt, mint az előbb, és ismerősnek is tűnt. Mintha már hallottam volna korábban, csak az nem rémlett, hogy hol.
 Nyilván ő is tudta, hogy most már senki sem fog megzavarni minket. Megfogta a kezemet és a pár méterrel arrébb kezdődő mellékutcába irányított.
- Itt nem leszünk annyira szem előtt – közölte. Nem mintha erre magamtól ne jöttem volna rá. Igaz még mindig nem értettem, hogy mit akarhat tőlem. Tele voltam kérdésekkel, de annyira összezavart az átható pillantása, hogy egyből a legjelentéktelenebbel kezdtem.

- Mit műveltél a szekussal?
- Csak eltűntettem az útból. Haza küldtem. Nem szeretem, ha megzavarnak.
Nem teljesen értettem, de azt igen, hogy nem sokat számít neki, hogy mások mit akarnak – ha az ellenkezik a saját akaratával.
- Tulajdonképpen miért is követsz? – kérdeztem erőltetett lazasággal, amin sokat rontott, hogy hiába próbáltam kihúzni a kezemet az övéből. Túlságosan is biztosan fogta.
- Legyen elég annyi, hogy fontos vagy nekem.
Ezzel még jobban összezavart. Hogy lehetnék neki fontos, ha nem is ismerjük egymást. Ennek a kétségemnek hangot is adtam.
- Biztos, hogy tévedsz. Korábban még nem találkoztam veled – ingattam a fejemet. Elég bénán hangzott, de időt akartam nyerni. Így legalább kicsit alaposabban is megnézhettem magamnak.
Vonzó volt ugyan, de nem az esetem. Viszont a rosszfiús imidzs és a szája szegletében megbújó mosoly ellenállhatatlanná tette. Most először kerültem abba a furcsa helyzetbe, hogy nem tudtam biztosan megállapítani egy pasiról, hogy tetszik-e vagy sem. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az említett pasi kérés nélkül a nyomomba szegődött, és most is „fogva tart”, kezdhetem beismerni, hogy megint győzött a lököttségem.
- Nem. Nagyon is jól ismerjük egymást, csak kicsit fel kell frissíteni a memóriádat. De ezt nem itt fogjuk megbeszélni.

Most már korántsem volt olyan kedves, mint aki parancsot akar nekem osztani. Pont nekem…

- Hagyj békén! – emeltem fel én is a hangomat. Ez meglepte ugyan, de csak egy pillanatra zökkentettem ki, még a mosoly sem olvadt le a képéről.
- Miért küzdesz ellenem? – duruzsolta a fülembe. – Csak jót akarok neked…
- Én pedig azt, hogy végre eleressz!
- Attól tartok, hogy az nem fog menni – csóválta meg a fejét, bűnbánóan. – El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta vártam ezt a pillanatot – sóhajtott fel.
- Neked biztos, hogy a zárt osztályon lenne a helyed – ellenkeztem tovább. El akartam húzódni tőle, mert nagyon kezdett feszélyezni a közelsége.

- Nem tudod mit veszítesz, ha most nem tartasz velem. – Erősen próbálkozott, hogy meggyőzzön, de a hangja keserű volt. – Olyan helyeket mutathatnék, amikről álmodni sem mersz – kábított tovább, de az utolsó mondata szöget ütött a fejemben.

- De, már álmodtam róluk… - suttogtam, és mikor felfogtam hogy ezt hangosan is kimondtam, zavartan sütöttem le a szememet.
- Úgy tűnik, nincsenek véletlenek – jegyezte meg.
- Valóban – értettem egyet. – De majd valamikor máskor teszek képzeletbeli kirándulásokat veled – zártam le gyorsan a témát. Egyszerűbb, ha nyíltan bolondnak nézem, mintha jobban belemélyednénk a témába.

A mosolygós énje egy pillanat alatt eltűnt, mikor felfogta, hogy nem fogom önként és dalolva követni az őrületbe.

- Nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet – susogta. – De egyszerűen nem hagysz más választást nekem.
A hangja félelmetesen nyájas lett, én pedig minden eddiginél erősebb késztetést éreztem az azonnali menekülésre. Bárhová, csak el innen. Sajnos ő volt a gyorsabb.
- Nemsokára otthon leszünk, és minden rendben lesz. A fegyvert immáron reám szegezte, és most volt időm jobban megfigyelni. Leginkább a kosztümös filmekben használt királyi kellékekre hajazott. Jogar, lándzsa vagy nevezzük aminek akarjuk, abban a helyzetben nem ez volt a legfőbb problémám.

Reszkettem a félelemtől, és csak arra tudtam gondolni, hogy ebből már sehogy sem mászhatok ki épp bőrrel.
- Tudom, hogy megbocsátasz nekem Sigyn… - suttogta, és gyengéd pillantást vetett rám. Ebbe kapaszkodtam, miközben mindent egyszerre próbáltam az eszembe vésni és értelmezni. Már semminek sem volt értelme, de a név ismerős volt valahonnan. És amint a jogar hűvös éle hozzám ért, belezuhantam a sötétségbe. A tekintet maradt az utolsó, amire emlékeztem. Az a szenvedéllyel teli pillantás, ami a zöld íriszekből áradt, és ami nem nekem szólt.

Igyekszem legalább hetente frissíteni, és remélem a meló sem kavar bele a szép reményű terveimbe. A dizi még folyamatban van, de remélhetőleg 1-2 napon belül az is felkerülhet.

A kritikákat pedig előre is köszönöm!! :) 

Nos, amint látjátok itt valami készül :) 

Remélhetőleg még a hétvégén mindent meg tudok valósítani, amit elterveztem, és végre megújul a blog.

De hogy addig is legyen min törni a buksitokat, felkerült oldalra egy lista :) 

Ez az én Véres listám. Benne minden amivel igyekszem foglalkozni, és amit tervezek folytatni.. és ha jók lesztek, ide is felkerülnek :) 

A történetek mellett a számok értelemszerűen a már elkészült fejezetek számát jelzik, ami majd idő közben remélhetőleg változik :) 

Na akkor hamarosan érkezem!!

Na mivel még nagyon sok időm van az esti randiig, ezért feltöltöm az Emlékmást is :) 
Kicsit bonyolítom a helyzetet, de végre találtam egy olyan oldalt, ahol igazán minőségi alkotások vannak fent. Akit viszont érdekel, annak adok linket.


Szép napot mindenkinek, és Loki'd legyen veletek xD 

Hát végül ezt is megérhettük, elértük, sőt elhagytuk az első ezer látogatót!!

Köszönöm nektek és bízom benne hogy ez egy szép jövő kezdete :)

a kép a Deviantartról származik :)

Kavargó álomképek. Egyik sem valóságos, mégis annyira közel érzem magamhoz. Ezek emlékek, egy másik életből. Valaki más életéből.

De mégis inkább az enyém. Ismerek minden pillanatot és tudom, hogy nem vagyok, ill. voltam egyedül. Nagyon erős kapcsolat volt köztünk, aminek a hiányát most is érzem. A halál, és cselszövés elválasztott minket, de képtelen vagyok felejteni, vagy lemondani róla.

Felriadtam. Már megint ezek az ostoba álmok. Kiborító, hogy folyton ugyanaz ismétlődik. Tisztára, mint egy harmad kategóriás sorozat. Csak ez az én fejemben játszódik le. Meg fogok őrülni, ezt már most borítékolhatom.

Ha legalább lenne értelme, de nincs… kötődöm valakihez, akivel még sosem találkoztam. Még az arcát sem láttam. Egyedül a hangjáról ismerném meg, de az képtelenség. Amúgy is hülyeség az egész. A szerelem olyan messze áll tőlem, mint a világegyetem legtávolabbi sarka.

Már nem is próbáltam visszaaludni, mert tudtam, hogy nem fog menni. Kihasználtam, hogy kint még sötét van, és kihaltak az utcák. A reggeli kocogást legalább sosem úszom meg, úgy tűnik mégis van némi előnye annak, ha az ember bekattan.

na szóval :D 

Lenne egy új alkotás, ami még nagyon kezdeti fázisban van.. de nem is biztos hogy itt, magyar keretek között fogok kiteljesedni. Ezért segítséget kérnék. Keresek egy bitang jó fordítót. A jutalomról pedig majd privátban :D

Ez egy köztes szösszenet lesz. Nem ide kéne, hanem a rendes blogomba.. de most mégis itt kap helyet.


Tegnap böngésztem azt a jó képességű, többnyire 'anime-japán fan vagyok' írkálós oldalt, találtam is egy szimpatikus törit. Nagyon tetszett, főleg hogy most vámpír lázban égek.. de az utolsó fejezet olyan kritikán aluli volt, hogy azt tuti csak simán felengedték. 
Most kissé durva leszek de..
mégis hogy a pokolba lehet úgy felengedni egy írást, hogy a fele dőlt betűkkel íródott. És ezen felül is rengeteg a hiba, sokszor alig olvasható. Nem szóltam neki, és adminnak sem, mert ez nem az én műfajom.
De azért kíváncsiságból megnéztem, hogy ki engedte fel.. és ráhibáztam. Ugyanaz a kis cafat, aki az enyémet eltüntette. De hogy még viccesebb legyen, annyi szabadideje van, hogy egy 4 évvel ezelőtt felkerült írásba belekötött. Pontosítok. Nem  is belekötött, hanem csak simán törölte xD 
Azért értitek.. van akinek mindent lehet.


És térjünk vissza ide hozzám. Törivel és attól függetlenül is ezt tapasztalom úton-útfélen. Van akinek mindent lehet, míg másnak semmit. 
Mégis kiknek gondoljátok magatokat emberek? 
Nem vagytok sem többek, sem jobbak. Öntelt, 'ki ha én nem?!' és az 'én vagyok a világ közepe' típusok, akik ráadásul túl sok hatalmat kaptak, és azzal visszaélnek. Gyakran mi segítjük őket eme "trónusokra", és utólag jövünk rá, hogy hiba volt. 
De bármit is kell megélnünk és elszenvednünk, megéri. Mert amit ti trónnak hittetek, az csak egy egyszerű máglya. 
A kezünkben lévő gyufák pedig már égnek..

2; Fejezet

Holnap kezdődik a vizsgaidőszak, és egy nagyon vallásos tárggyal kezdek, így kézenfekvő volt hogy hozzam a folytatást :) 

Amint vége ennek az "elátkozott" programnak, beújítok még egy törit, ami a legkedvesebb bandámhoz kapcsolódik :)

A beilleszkedés könnyebben ment, mint vártam. Tulajdonképpen csak emberként kellett viselkednem, vagy legalábbis annak látszanom. Mindenképpen hasznos tagja akartam lenni a társadalomnak. Más utat nem ismertem. Segítőnek küldtek ide, és az előző munkakörömben is pont ezt csináltak. Akkor legalább annyival könnyebb volt, hogy jól ismertük egymást, nem volt takargatnivalónk. Tudom, hogy emiatt nem kéne hogy bűntudatom legyen, de a hazugság nagyon távol állt tőlem, és minden helyzetben a tisztességre törekedtem.

Öt év telt el az ominózus eset óta, és habár voltak még hasonló pillanatok földi életemben, de egyik sem vésődött bele annyira az emlékezetembe, mint az. Igyekeztem nem gondolni rá, és megtiltottam magamnak, hogy keresni kezdjem. Csak baj lenne belőle – győzködtem magam. Megtettem amit meg kellett tennem és nincs tovább. Kezdtem belátni, hogy sokkal nehezebb ésszerűen viselkedni egy olyan környezetben, ahol mindent szabad. Odahaza nem voltak ilyen problémák. Csak léteztünk és nem voltak vágyak és kísértés. Egymás testvérei voltunk, legalábbis lelki értelemben. Ennél bensőségesebb kapcsolat pedig nem jött létre. Most viszont minden más, és ezt el kell fogadnom. Az emberekkel sok probléma van. Nagyon türelmetlenek és mindenen idegeskednek. Idő kell hozzájuk, de élhetsz köztük évszázadokat, akkor is mindig meg tudnak lepni egy pillanat alatt. 

Munkát vállaltam egy családsegítő központban. Minden igyekezetem ellenére, egyre gyakoribbá vált hogy megkérdőjeleztem a munkám fontosságát. Annyira nagyon öntörvényűek és sosem tanulnak a hibáikból. Bántják a szeretteiket és önmagukat, rettenetes dolgokat követnek el.

Megéri segíteni őket? Hiszen annyira rövid ideig léteznek ebben a formában, és még azt sem használják ki megfelelően. Kivert a víz, amikor rádöbbentem hogy kezdek letérni a helyes útról. Elkezdtem gondolkozni, és ezáltal megkérdőjelezni az Úr akaratát. Nem értettem miért szereti őket, és a hibáik ellenére is még mindig megbízik bennük. Nem én voltam az első, akiben felmerültek ezek a kérdések. A Sötét úr is hasonló nézeteket vallott, és amikor ezt megosztotta Istennel, Ő megharagudott rá és kiűzte a Mennyországból. Sokan vele tartottak. Titokban lázadoztak, szervezkedtek és egyáltalán nem kár értük. Legalábbis a közösség szempontjából így volt a legjobb, de nem értettem mindenben egyet. Ez is beletartozott a tilalmak hosszú sorába, és én nem akartam hasonló sorsra jutni. Szántam Őt, mert hatalmas jótól fosztották meg, és még azelőtt távoznia kellett hogy valódi „karriert” futhatott volna be. De ugyanúgy az ellenségemnek tartottam, ahogy mindenki más. Amiket tett, azokra nem létezik semmilyen bocsánat, és nem is hajlik a bűnbocsánat felé. Jó neki ott ahol van, így legalább elérhette a célját. Talán ez a természet rendje. Talán nem létezhet tiszta jóság, a gonosz csábítása nélkül, de túlságosan kis pont vagyok, hogy ezt megítélhessem. Az emberek megint más kategóriába tartoztak. Gyengék, esendőek. Az életük szinte percekben mérhető. A legtöbbjük egy szürke egér és azon kívül hogy  pusztítsa maga körül a jót, másra nem is képes. De nem akartam ennyire végletes és negatív lenni. Sok jó tulajdonságuk is volt, és ezek némelyikéért erősen irigykedtünk. Tudtak szeretni és álmodozni, és rövid életük ellenére olyan dolgokat tehettek és tapasztalhattak meg, amiknek nálunk szóba sem kerülhettek. Szabadon és igazán súlyos következmények nélkül dönthettek és cselekedhettek. Fel sem tudták fogni, hogy micsoda érték ez. Az ő kezük nem volt megkövetve, pedig jóval korlátoltabbak voltak nálunk. Talán pont ezért voltunk mi visszafogva. Próbáltam elfogadni Isten akaratát, de egyre nehezebben ment. Ez is annak a jele, hogy túl sok időt töltöttem el a kis kedvenceivel.

Voltak viszont olyan dolgok, amik nem voltak tiltottak még számunkra sem és tudtunk velük azonosulni. Az én személyes kedvencem a zene volt. Amikor először jutottam lakott területre, sokáig csak jártam a városokat és szemlélődtem. Senki sem láthatott, de előttem nem voltak zárt terek. Minél több tudást akartam összekaparni, míg elérkezettnek láttam az időt hogy érvényesüljek is közöttük. A zene összekötötte az embereket és én is elkezdtem bizakodni, hogy mégis van itt valami jó. A zene volt a minden. Ha kellett, gondolatokra ösztökélt, utat mutatott. Máskor semmit sem kellett tennem, csak hallgatnom és lazítanom. A stílusok pont olyan változatosak voltak, mint maguk az emberek. Csak kis késéssel tudatosult ez bennem, de amikor megértettem, elkezdtem tudatosan keresni. Angyali mivoltomtól a lehető legtávolabbi és a legzajosabb műfajt fogtam ki. Hát ízlések és pofonok, ahogy itt mondani szokás. Ennyi szórakozási lehetőség még talán nekem is jár. Ezt csak magamban jegyeztem meg, nem mintha lehettek volna titkaim.

A munkaidő gyorsan letelt, aminek kivételesen igazán tudtam örülni. Máskor nem sietek annyira haza, mert úgyis csak egyedül ülnék a négy fal között. De a mai este más lesz. Az egyik védencem meghívott egy rock klubba. Zavaros srác volt, zavaros előélettel, de hamar megkedveltem. Sok rossz érte, és senki sem állt mellette, amikor igazán szüksége lett volna a segítségre. Már mindenki lemondott róla, és vissza akarták küldeni a javító intézetbe, amikor megkaptam én. Kellett némi rásegítés neki, és voltak pillanatok amikor legszívesebben én is elküldtem volna… de aztán csak sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Most pedig rá sem lehet ismerni. Nagyon büszke vagyok az eredményeire.

A mai este egyfajta búcsú bulinak is tekinthető. Nate elmegy a városból, és talán sosem látom többé. Most először tapasztaltam meg ezt a fajta fájdalmat, és egyáltalán nem volt jó. Sok első, és általában véve egyik sem kellemes. Volt még mit tanulnom az élet élhetőségével kapcsolatban.

Nagy volt a tömeg és a zaj, Nate pedig késett. Kész szerencse hogy nem volt tömegiszonyom, de elég hülyén vette volna ki magát, ha pont én félek az emberektől. Végül bejutottam és elégedetten konstatáltam hogy pont megfelelt az ízlésemnek. Az emberek jöttek, mentek, nem sokat törődtek velem. Ezen nem sértődtem meg, épp elég volt a hétköznapokban elkerülnöm a központi figyelmet. Hiába igyekeztem pont olyannak látszódni mint az egyszerű halandók, mégis kilógtam. Talán ezt nevezik kisugárzásnak, vagy fene tudja. Amíg ezen töprengtem, előkerült Nate is. Szokás szerint orvul meglepett, és jókat kacarászott hogy megint rám hozta a frászt.
- Leszokhatnál már erről – dorgáltam meg, miközben próbáltam megnyugodni.
- Ne haragudj, de téged olyan könnyű megijeszteni. – Nézett rám mosolyogva, és egyáltalán nem tudtam rá haragudni. - Könnyen megijedsz, és szinte mindenen meglepődsz… mintha minden új lenne neked – sorolta a megfigyeléseit velem kapcsolatban. Megdermedtem. Ez egyáltalán nem tetszett. Túlságosan is fején találta a szöget. Ügyes kölyök.
- Inkább arra figyelj, hogy ne maradjunk le a koncertről – feleltem kissé csipkelődve, de elértem amit akartam, mert azonnal témát váltott.

A koncertek egymást váltották, én pedig remekül éreztem magam. Meglepő, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz, és hogy egy időre még én is ki tudom kapcsolni az agyam. Szükségem is volt rá. Az utóbbi időben nagyon magam alatt voltam, egy rosszul sikerült próbálkozás miatt. Minden igyekezetem ellenére, megint visszakanyarodtak a gondolataim.

A tömeg izgatott morajlása arra engedett következtetni, hogy már csak az est fénypontja, a főzenekar várat magára. Nate mondta a nevüket, de nem csengett ismerősen. A terem sötétjét, csak a színpadon elhelyezett fáklyák lángja törte meg. Majd mozgolódás támadt, előkerült a banda és felcsendültek az első dallamok. Nate elkapta a karomat és fülembe kiabált,de a hangerő így is majdnem teljesen elnyomta a hangját.
 - Ez a Somberlain, a kedvencem – sikkantotta, majd húzott maga után előre. – Elől akarok állni – akaratoskodott, és sorban lökdöste félre az embereket, míg elég közel nem kerültünk a színpadhoz.
- Legközelebb majd hamarabb találd ki – morgolódtam, de kb. a süket falnak beszéltem, mert úgysem hallotta meg. Annyi eredménye legalább volt, hogy jól megfigyelhettem a zenekart. Akár átlagos banda is lehetett volna, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy a metal vadabb verzióját játsszák – de a sors másképp döntött.

Járattam a tekintetemet a tagokon, míg végül az énekesen állapodott meg. Döbbentem meredtem rá. A felismerés nem töltött el örömmel. Minden beugrott egy pillanat alatt, ahogy ott állt és megpróbálta száműzni magát ebből a világból. Megborzongtam.
Talán most kéne felvennem a nyúlcipőt, vagy az angyalszárnyakat – de talán azokat mégsem kéne. Akármennyire akartam, mégse tudtam elmozdulni. A kíváncsiság túl erős hatalomnak bizonyult. A tekintetét kerestem, a megerősítést hogy ő is emlékszik rám. Nem tudom mi vonzott ennyire hozzá, de nem tudtam szabadulni ettől az érzéstől. Ha mást nem is, de legalább beszélni akartam vele. Érdekelt, hogy hogyan gondolkozik most, milyen hatással volt rá az, ami történt.

A zene és a játéka is tetszett. Teljesen átadta magát a zenélésnek, mintha megszűnt volna számára a külvilág és csak a saját örömére tenné. Igyekeztem a jelenre koncentrálni, de fokozatosan ragadott magával a hangulat. Arra kaptam fel a fejem, hogy Nate a ruhámat ráncigálja.
- Mi a baj? – kérdeztem zavartan.
- Nagyon furán viselkedsz – suttogta. – Azt hittem csak bejött a zene, és arra tombolt, de valahogy más volt. Mintha nem is itt lettél volna, nem ebben a világban.
Nyeltem egyet és rémülten néztem körül. Jó pár szem szegeződött rám. Még Jon is engem figyelt. Folytatta a koncertet, de többször is rám nézett és egyből megértettem, emlékszik rám. Elöntöttek az érzelmek és azt se tudtam mihez kapjak előbb. Féltem, hogy átléptem azt a határt, amit sosem szabadott volna. Nem kéne foglalkoznom vele, de nem is terveztem ezt a találkozást, viszont tetszett hogy emlékszik rám. Egyre zavarosabbá vált ez az egész, és fogalmam se volt hogy miben reménykedem, vagy hogy mit akarok ebből kihozni. Miért annyira fontos nekem, hogy egy halandó érdeklődjön irántam? Miféle érzés ez? Nem ismerem, de félelmetes. Túl sok volt a kérdés, és  kevés a válasz. Jobb lesz, ha kiszellőztetem a fejem.

- Kimegyek egy kicsit – mondtam Natenek, és igyekeztem kijutni a tömegből. A kis akcióm után ez viszonylag könnyen ment, mert elhúzódtak a közelemből.
Vettem egy ásványvizet és leültem az előtérbe. Semmire se akartam gondolni, de Jon folyton bepofátlankodott a fejembe. Most hogy nem volt a közelemben, sokkal könnyebb volt tisztán látni a helyzetet. Nincs itt semmi extra, csak még nem léptem túl azon, hogy megmentettem és talán egy kicsit szimpatikus is volt. Próbáltam egyezkedni magammal, de rá kellett jönnöm hogy ez nagyon gyengécskére sikeredett.
Annyira belemerültem a gondolatimba, hogy észre sem vettem, amikor elkezdtek szivárogni az emberek kifelé.  Véget ért a koncert, Nate is nemsokára előkerül. Hazafelé veszek neki gyrost, úgyis mindig farkaséhes. Elmosolyodtam. Sosem bírtam ki, hogy ne gondoskodjam róla, vagy bárki másról. Ez az én berögzült mániám, amiről nem akartam lemondani.

- Huh, teljesen kifulladtam – szólalt meg lihegve, mikor végre felbukkant mellettem.
- Örülök, hogy jól érezted magad, és köszönöm a meghívást. Nekem is nagyon tetszett – értettem egyet vele.
- De miért mentél ki olyan hamar? – faggatózott.
- Kezdett zavarni a tömeg - mentegetőztem, de már nem rám figyelt. A figyelme a hátam mögé központosult. Megfordultam és a legmélyebb félelmeim és vágyaim léptek valóságos tartományba, mikor Jon jég kék szemeibe pillantottam. Végigfutott a hátamon a hideg a fagyos tekintettől.

- Beszélhetnénk? – szólított meg.
Natere néztem, tőle várva segítséget, de ő még mindig nem tért magához a döbbenettől. Az egyik legkevesebb zenekarának az énekese megjelenik mellettünk, és olyan lazán leszólítja a nevelőjét, mintha csak régi ismerősök lennének. Szegény nagyon ráhibázott.

- Igen, beszélhetünk – vágtam oda Jonnak, majd Natehez fordultam. – Nem tudom meddig fog ez tartani, de holnap mindenképpen beülünk dumálni valahová. Ugye nem baj, ha nem megyek most veled? – szinte reménykedtem, hogy mégis baj lesz és kiveri a hisztit. Akartam egy jó mentséget, de nagyon nem akart összejönni.
- Dehogyis gond, nem akarlak feltartani titeket – kacsintott rám. Megsemmisültem puffogtam, de tűrtem hogy megöleljen és puszit adjon. Intett Jonnak és elindult a kijárat felé.