3; Fejezet

És íme az új fejezet, amivel most nem is csúsztam olyan sokat :)
Hosszabb, és izgibb mint az előző, de még mindig nem indult be igazán a történet.
Most pedig jöjjön a vallomás...
Az az igazság, hogy sok későbbi fejezetet megírtam előre, az elejével pedig nem haladtam úgy, ahogy kellett volna. Ahogy időm engedi, próbálom behozni a lemaradást, és próbálom tartani a heti frissítést. Ha mégsem sikerül, nézzétek el nekem :( 
A dizi is még pocsék, de már azzal is elkezdtem foglalkozni :)Szóval hajrá, hajrá - jó olvasást!! :D 

Loki:

- Ugye tudod, hogy nagy hülyeséget csináltál? – szegezte nekem a kérdést, Thor. Pont erre volt még szükségem. Így is biztos, hogy büntetést fogok kapni. Nem hiányzik, hogy még tőle is hallgassam a szemrehányást. Amúgy is nagyon beleéli magát a szuperhős szerepébe, kezd unalmassá válni.

- Te is tudod, hogy jó okom volt – motyogtam magam elé. Nem volt kedvem elmélyülni a témában, és lelkizni. Az annyira emberi, és a gyengék osztályrésze.

- Mindenki felismerte, abban biztos lehetsz – sóhajtott Thor, és leült mellém. – De akkor sem értem, hogy mi értelme volt? Láttad, hogy mennyire félt? Nem való ide…
- Ne te akard megállapítani, hogy ki való ide, és ki nem – sziszegtem dühösen. – Egyébként, ha kicsit is jobban odafigyelsz, feltűnt volna, hogy ő is felismert engem.
Mindennél jobban akartam, hogy igazam legyen, és legalább őt magam mellett tudhassam. Mikor visszajöttem, pokollá vált az életem. A tékozló fiú, a bukott herceg, és még sorolhatnám, hogy milyen nevekkel illettek a hátam mögött. Tartottam atyám haragjától, de a félelmem alaptalan volt.
Megúsztam komolyabb büntetés nélkül, de mégis úgy éreztem, hogy a bizalom örökre elúszott. Most pedig ismét hibáztam, de nem tehettem mást.

Sigyn nélkül semmit sem érek.

- Most nem fogod olyan könnyen megúszni – figyelmeztetett Thor. Reméltem, hogy nincs igaza, de nem volt kedvem egy újabb vitához. 

- Majd kiderül – hagytam rá végül, és beléptünk a trónterembe.

Láttam, hogy  atyámnak nincs jó kedve, és itt még nagy vita lesz, de már úgy voltam vele, hogy jöhet bármi. Csak tűnjön el a fásultság az életemből, és érjem el amit akarok. Fejet hajtottunk neki, de arra már nem volt lehetőségem, hogy belekezdjek a védőbeszédembe.
- Nem tudom mit akarsz elérni a szörnyű viselkedéseddel, fiam, de egyre mélyebbre csúszol. Már magam sem tudom, hogy mivel lehetne téged rávenni arra, hogy átérezd a tetteid súlyát – kezdett bele a szigorú fejtágításba, ami nagyon rosszul esett. Tudtam hogy igaza van, de még ő sem értette hogy miért tettem azt amit, és ez fájt.
- Jó okom volt rá, hogy elhozzam a lányt – mondtam határozottan, és a tekintetét kerestem. Még mindig nem akart rám nézni, szinte már a falnak szónokolt.
- Ez akkor sem volt helyes döntés. Lehetetlent kívánsz. Az lenne a legésszerűbb lépés, ha visszavinnéd Midgárdba, ahová tartozik.
- Akkor én sem maradok, és úgy legalább nem leszek az utatokban – törtem ki. Képtelen voltam elviselni, ahogy semmibe vesznek és utasítgatnak.

- És mégis hová mennél? – szállt be a vitába Thor. Már eleve az felért egy kisebb csodával, hogy eddig kibírta szótlanul. 

- Az már nem a ti gondotok. Sigyn pedig velem jön – vettem oda.
Erre egyből ugrottak, de már számítottam rá.
- Ezt azonnal verd ki a fejedből – dörrent rám atyám. – Mérhetetlenül öntelt lettél, és ellenségesen viselkedsz a családoddal is.
Elpattant bennem a béketűrés utolsó cérnaszála, és visszavágtam.
- Én vagyok ellenséges? És akkor ti mit műveltek? Már rám se nézel, miközben hozzám beszélsz, atyám – közöltem vele a tényeket. Már a kezem is reszketett az idegtől.
- Talán nem kellett volna egy komplett hadsereget rászabadítanod az emberekre… - kontrázott rá Thor.
- Ki sem bírnád, ha nem emlegethetnéd fel minden nap, ugye?
- Csak biztosra megyek, öcsém – villantott meg egy gúnyos mosolyt. Pillanatok alatt kitört a veszekedés, és lett olyan hangzavar hogy még a hegyek is beleremegtek.
- Talán mégis hajlandó leszek megküzdeni veled – fenyegetőzött Thor, a Mjölnirrel a kezében.
- Állok elébe testvér – köptem felé.
- Nem kell több harc, főleg nem a testvérek között – korholt minket apám, de nem foglalkoztunk vele. Egymásra acsarogtunk, és vártuk mit lép a másik.

- Elég legyen! – szakították félbe ismét a harcunkat. Anyám tartott felénk, és cseppet sem tűnt megértőnek.

 - Úgy viselkedtek, mint egy rakás neveletlen gyerek – kiabálta mérgesen, és megállt előttünk. Vele végképp nem tudtam tiszteletlen lenni. Bármi is történt, mindig is az anyám marad. Lehorgasztott fejjel hallgattam, és tartottam a számat. Ezt a csatát már elveszítettem.
- Még itt is harcolni akartok, máshoz nincs eszetek – kezdett bele egy véget nem érő monológba. Azt hamar megtanultam, hogy ilyenkor felesleges bármivel is próbálkozni. Ha kiadta a mérgét, minden rendben lesz.
- Anya, kérlek… - Thor mégsem tanulta meg a leckét, csóváltam a fejemet.
- Ne szólj közbe, mert úgysincs igazad! – torkolta le, amitől olyan jó kedvem lett, hogy elmosolyodtam. Persze anyám pont akkor nézett rám.
- Na te csak ne vigyorogj, Loki! Menj és foglalkozz azzal a lánnyal, ha már ide rángattad – adta ki az utasítást. De ez kapóra is jött. Amúgy is ezt terveztem.
Magabiztos arccal indultam az ajtó felé, de apám hangja megállított.

- Önálló személyként kezeld! Ő nem Sigyn, ezt jól vésd az eszedbe – figyelmeztetett, és ezzel a röpke jókedvem tova is szállt.
- Majd igyekszem észben tartani – feleltem egykedvűen, és kiléptem a teremből. A hangokból ítélve megint kitört a családi perpatvar, de egy kicsit sem érdekelt.

Most csak Sigynel akartam foglalkozni, minden gondolatom körülötte forgott. Na jó, nem is így hívják, de az igazi nevét nem tudom. És amúgy is nevetséges ez az egész. Csak egy egyszerű halandó, aki nagyon hasonlít Sigynre. Nem érdemes túl sok figyelmet fordítanom rá, nem kell jobban megismernem. Viszont ha sikerül a tervem, már nem csak külsőre fog Sigynre hasonlítani… Biztos hogy tud bizonyos dolgokról, vagy inkább sejtései vannak. Már csak azt kell kiderítenem, hogy milyen mértékben van tudatában a múltjának. De ezt könnyen kideríthetem, aztán majd „meggyőzöm”. Már az ajtó előtt álltam, de nem akartam hírtelen berontani. Így is nagyon megijesztettem, mikor elraboltam. Vagyis engedély nélkül elhoztam. Így valamivel humánusabbnak hangzik.
Kifaggatom, és a bizalmába férkőzöm – futtattam le magamban a tervet. Aztán pedig olyan irányba terelem a dolgokat, ami nekem kedvez. Ettől a gondolattól, akaratlanul is vigyorra húzódott a szám. Bekopogtam – adjunk mégis az udvariasságra, de amikor nem kaptam választ, elfogyott a türelmem, és végül csak benyitottam.

A látványtól összeszorult a szívem, és megrohantak az emlékek. Mélyen aludt, de az álma nem lehetett túl békés, mert időnként megmozdult. Aztán váltott a kép, és úgy összekucorodott mint egy kiscica. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy visszafogjam magam, és ne menjek oda hozzá. Már az is elég lett volna, ha csak végigsimíthatom az arcát, vagy a haját.
Mire ezt végiggondoltam, elöntött a harag, és magamat ostoroztam.
Te sem vagy normális, ha egy kis csitri látványától úgy beindulsz, mint egy éretlen kamasz. És még alkudoznál is, holott az ágyadban alszik. Szánalmas és gyenge lettél, Loki. Pont olyan, mint azok, akiket annyira megvetsz.

Ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy magamhoz térjek. Elhúzódtam tőle, és az ágytól legmesszebb lévő székre ültem le. Azt viszont már nem bírtam ki, hogy ne őt bámuljam egyfolytában. 

Adelaida:

Erősen megfogtam a kezét, és próbáltam elráncigálni a másik irányba.
- Kérlek, Loki… ne akarj ellenük harcolni – könyörögtem sírva neki, de nem hallgatott rám. A düh és a gyűlölet elvakította.
- Most egyszer és mindenkorra elintézhetjük őket – kardoskodott tovább, és az előtte álló szörny arcába bámult. Én nem láttam értelmét a harcnak, máshogy is el lehetett volna intézni a nézeteltérést, de Loki máshogy gondolta. Neki ez személyes ügy volt, ahogy ő mondta: „a szégyene”. Szégyellte a származását, amiről nem tehetett. Senki sem rótta fel neki, hogy nem Asgardi, és igazából nem Odin fia. Túl nagy volt benne a büszkeség, és ez lett mindkettőnk veszte.

Már az előtt láttam, hogy mi fog történni, mielőtt ő reagálhatott volna. Csak egy pillanatra nem figyelt oda, így nem vette észre az oldalról érkező támadást. Csaltak, tisztességtelenül harcoltak, de a Jotunn népből amúgy is hiányzott a becsület.
Az utolsó pillanatban ugrottam elé, és a jeges penge az én életemet oltotta ki. Csak a szúrást éreztem, az erőm elhagyott. A hangjára emlékszem, ahogy kétségbeesetten könyörög nekem, aztán elragadott a sötétség. 

Ebben a pillanatban kipattant a szemem, és riadtan néztem fel. Olyan zavart voltam, hogy azt is csak késve vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Ehhez azért komoly tehetség kellett, mert Loki közvetlenül az ágy mellett állt. Normál esetben ez zavart volna, de még mindig az álom hatása alatt voltam. Most sokkal valóságosabbnak tűnt, mintha a valóságban is megtörtént volna velem. Éreztem a szúró fájdalmat a mellkasomban, és olyannyira beleéltem magam, hogy elkezdtem fulladozni és köhögni. Már annyira erőltettem a köhögést, hogy a hányinger kerülgetett. Végül már a teljes fulladás határán kiköhögtem egy apró kis valamit a tenyerembe.
Amint jobban megnéztem, hogy mi az, elöntött a rettegés. Egy pici jégszilánk volt. A rémálom valósággá vált, és hálát adhatok az égnek, hogy ennyivel megúsztam.

- Megint álmodtál… - jegyezte meg Loki.
- Na, nem mondod? Neked is feltűnt? – kérdeztem vissza flegmán. Nagyon nem volt türelmem az ostoba megjegyzéseihez. Már a jelenléte is idegesített, sőt, az egész személye… holott még nem is ismertem.
- Segíthetnék neked, hogy elmúljanak a rémálmok – próbálkozott tovább. Közben óvatosan helyet foglalt mellettem, amit egyáltalán nem díjaztam. Miután arrébb csúsztam az ágyon, és ismét meg volt a biztos két méter távolság, tovább mérgelődtem.
- Most hogy itt vagyok, minden rosszabb lett. Örülök, hogy nem haltam bele ebbe a kis élménybe – duzzogtam hangosan.
- Ne kényeskedj, halandó lány!
Megpróbált nagyon szigorúnak és félelmetesnek látszani, de nálam ez kevés lesz. Viszont, ha játszadozni akar, akkor vállalja a következményeket.

Szembe fordultam vele, és halálos nyugalommal vártam, hogy ő törje meg a csendet.
- Most mit bámulsz? – dörrent rám. Elmosolyodtam és némi hezitálás után kicsúszott az első sértés a számon.
- Csak nézek egy ügyeletes balféket – suttogtam, és közben kihívóan meredtem rá. Rándult egyet az arca, de még visszafogta magát.
- Ezzel semmit sem érsz el – ingatta a fejét.
- Úgy gondolod? – ezt a kérdést már csak gondolatban tettem fel, mert jobb ötletem támadt.
Ez már felkérés volt keringőre. Kimásztam a takaró alól, és közelebb mentem hozzá. Felöltöttem a „legalázatosabb rabszolgád vagyok” típusú arckifejezést, és sűrű pillázással néztem fel rá.

- Ne haragudj rám, nem akartam tiszteletlen lenni veled, Hercegem…
A döbbenet kiült az arcára, de gyorsan rendezte a vonásait.
- Jó, kivételesen elnézem neked, halandó – intett felém, nagy engedékenyen. Én pedig ezt kihasználva, még közelebb húzódtam hozzá. Elmerültünk egymás tekintetében, és közben hagytam, hogy magához húzzon és átöleljen. Láttam a tekintetében, hogy nagyon nem itt jár, és ez a pillanat egyáltalán nem nekem szól. Be kell vallanom, rohadtul bosszantott, de visszafogtam magam. Ki kell várnom a megfelelő pillanatot.
Lehunyta a szemeit, és az ajkunk már majdnem összeért, de arrébb araszoltam.
- Ez nem valóság, Loki - suttogtam. Nem Sigyn vagyok, a nevem Adelaida. ÉBRESZTŐ! – Az utolsó szót belesikítottam a fülébe, amit nyilván nem élvezett, mert azonnal elengedett.

- Mégis mi a francért csináltad ezt, te ostoba? – kiabálta dühösen.
- Hogy felfogd végre, hogy nem kezelhetsz úgy, mintha nem is léteznék – támadtam vissza, de ő sem hagyta magát. Elkapta a vállamat és visszalökött az ágyra, majd fölém kerekedett. Lefogta a karjaimat, és olyan erősen szorította, hogy a fájdalomtól a könnyem is kicsordult.
- Látod, ennyit érsz te! – Döfött belém újból, és még tovább szorongatott. – Ha kell, erővel foglak kényszeríteni, hogy azt tedd amit én mondok – susogta, és lecsapott az ajkaimra. Hiába fészkelődtem, küzdöttem, nem akart elereszteni. Mindketten dühösek voltunk, és nem vette számításba - de nem is tudhatta, hogy ilyenkor aztán bármire képes vagyok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, felhúztam a térdem és gyomron rúgtam. A váratlan ellentámadás és a fájdalom miatt kénytelen volt elereszteni, és csak erre vártam. Még mindig nem kászálódott le rólam, de a kezeim immár szabadok voltak, hülye lettem volna nem védekezni. Tíz körömmel estem az arcának, és amikor hátrálni próbált, belecsimpaszkodtam a ruhájába.

- Ilyen könnyen nem szabadulsz – sivítottam, és utána vetettem magam.
- Ne csináld, hagyd már abba! – ordította teli torokból, miközben a vérző fejét védte.

A nagy hangzavarra berontott Thor.
- Mit műveltek ti itt? – próbált túlharsogni minket, de tök feleslegesen strapálta magát. Alapból nem voltam ennyire harcias, de mindennek volt határa.
Örömmel folytattam volna a csatározást a végtelenségig, de aztán elegem lett az egészből, és úgy voltam vele, hogy Loki most már megkapta a jogos büntetését, és ebben még az elrablásom is benne volt. 

- Ha már kijátszottátok magatokat, talán felöltözhetnétek, és jöhetnétek vacsorázni – jegyezte meg Thor az ajtóból.
Végignéztem magamon, és egyből elszégyelltem magam. Egy szál fehérneműben csatázom egy vadidegen pasival, majd ugyanígy alulöltözve, mutogatom magam egy másiknak. Kezdenek kilenni az idegeim, mert ez a figyelmetlenség egyáltalán nem jellemző rám. De legalább győztem.

Sok mindent eltűrök..., de azt nem, hogy semmibe vegyek, és szórakozzanak velem. Azt soha!

A kritikákat előre is köszönöm!! :) 

Megint jelentkezem :) 
Na nem kell megijedni, nem új fejezet érkezik :D az majd pénteken :$

Csak arról lenne szó, hogy előfordulnak majd olyan szereplők, tárgyak, stb. amik a görög mitológiából származnak, de gondoltam itt is megállják a helyüket.
Már elkezdtem részletesebben beleásni magamat az északiak hitvilágába, szóval próbálok hiteles maradni :)


Sziasztok!!! :)

2; Fejezet

Itt a második fejezet :) 

Picit rövidebb lett, de a harmadik hamarabb felkerül ( most már tényleg :D ), és az hosszabb is lesz.

Mostantól kezdve jelölni fogom, hogy kinek a szemszögéből peregnek az események, mert később néhol zavaros lehet.

Jó olvasást!! :)

<Adelaida>

Amint kinyitottam a szememet, egyből rájöttem hogy valami nem stimmel. A verőfényes napsütés még hagyján, de az ágy is szokatlanul kényelmes volt. Szaggatott a fejem, de azt a tegnap este számlájára írtam. Vagyis csak szerettem volna, mert nagyon szét voltam csúszva. Már abban sem voltam biztos, hogy ittam egyáltalán. Pedig a tünetek arra utalnak. Sokat és erőset. Mert ugyan mi mástól lennék ennyire "másnapos"? Tettem fel magamnak a kérdést.

Próbáltam összerakni hogy mi történhetett. Otthon voltam, egyedül. Aztán úgy döntöttem, hogy megteszem a szokásos éjszakai sport adagomat, és egy ideig nem is volt semmi gond. Követtek, volt egy kisebb balhé és utána bumm… képszakadás. Bosszantó ez az egész, de egyelőre kivárok. Viszont ha kiderítem hogy hol vagyok, azzal hamarabb kint leszek a vízből. Csak az álomra emlékszem. Amiatt mentem ki a házból, amiatt kerültem bajba.

Óvatosan kikeltem az ágyból, és a ruháim után nyúltam. Szerencsére ott voltak nem messze tőlem, szépen összehajtogatva, egy szekrényen. Most néztem csak végig magamon. Egy ezüst színű selyem hálóing volt rajtam. A tudatalattim átvette az irányítást, és sorban magamra kapkodtam a ruhákat. Minél előbb el akartam tűnni, ami már csak azért is érdekes elgondolás, mert fogalmam se volt róla, hogy hol vagyok.

Fullos kis hely. Tuti hogy maffia, vagy emberrablók. Járattam az agyamat, és az ajtóhoz léptem. Zárva lesz - mantráztam, de tévednem kellett. Az ajtó könnyen nyílt, de a feltáruló látványtól leginkább visszamenekültem volna a szobába. Most nem lehetsz gyáva! – figyelmeztettem magamat. Az én szobám egy csendesebb, kihalt folyosóra nyílt. Viszont semmi sem volt szokványos. Olyan volt, mint egy hatalmas katedrális, de nem az általam ismert fajtából. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokáig maradok édes magányomban, és alaposan bele is trafáltam. Elértem a folyosó végére és kilestem a korlát mellett.
Emberek mindenhol. Ez még önmagában nem lett volna olyan szörnyű. Ennyi ember, biztos nem a szervezett bűnözéshez tartozik, az képtelenség. El is vetettem magamban ezt a hülyeséget. De gyorsan felmerült egy másik. Miért van mindenki olyan furcsa ruhában? Nincs még szezonja a maskaráknak, tehát itteni divat lehet. De hol az az itt? 

Próbáltam elvegyülni, de feltűnőbb már nem is lehettem volna. Szó szerint fülemet farkamat behúzva igyekeztem eloldalazni a nem létező kijárat felé, a tömeg pedig egyre nagyobb lett. Mindenki bámult, de nem úgy, ahogy a kívülálló csodabogarakat szokták illetni. A felismerés kiült az arcukra, ami totálisan összezavart. Ennek ellenére igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lettek volna. Ez leginkább nekem volt megnyugtató. Csak el innen, minél messzebbre. Kattogott a fejemben.

- Hé, te! Hová igyekszel? – hallottam meg az éles hangot, a hátam mögül. Némi hezitálás után hajlandó voltam megfordulni. A látvány letaglózott. Az a tipikus kigyúrt kondizós alkat, a hozzá nem illő szőke hajzuhataggal és ókori páncélzattal. Felém tartott, egy fenét… robogott.
- Kérdeztem valamit! – dörrent rám, közvetlenül az orrom elől. – Hová mész? Ki adott engedélyt?
Nem tetszett a hangnem, de volt annyi sütnivalóm, hogy ne most engedjem ki a harci gőzt.
- Én haza szeretnék menni, de fogalmam sincs, hogy hol vagyok… - próbálkoztam egy gyenge kis válasszal.
- Asgardban vagy, halandó. Ritka kiváltság ez nektek – érkezett a fennhéjázó válasz, és mintha kicsit fel is húzta volna az orrát. Én viszont azon agyaltam, hogy mi az az Asgard, és hogy melyik ország melyik kis eldugott diliházában lehet.
- Sajnos nekem ez még mindig nem mond semmit – ingattam a fejemet, de úgy tűnt a szőke óriás hajlandó nyugodtabb keretek között folytatni a beszélgetést.
- Miért is vagyok itt? – faggatóztam tovább.

- Arra majd én megadom a választ – csatlakozz hozzánk egy újabb Asgardi. Ő is pont olyan magabiztosan sétált felém, mint az elődje, de sokkal megfontoltabbnak látszott. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy őt már ismertem. Szörnyen dühös lettem, mert végre beugrott hogy mi is történt odahaza. Legszívesebben képen töröltem volna, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe kevert, de még a nevét sem tudtam.

- Most már elmehetsz, Thor – intett a társa felé.
- Engem ne utasítgass! – háborgott a szöszi. – Tudd, kivel beszélsz - vált fenyegetővé a hangja.
- Pont az előbb mutatkoztál be, Mr. Jó modor – hagyta rá hanyagul, igazából figyelemre sem méltatta, inkább engem tartott szemmel. Csoda hogy még nem unt rá erre. Nem csupán kíváncsian meredt rám, szinte felfalt a tekintetével. Futkosott a hátamon a hideg. Mégis volt benne valami ismerős, olyan megszokott. A hangját már korábban, az első találkozásunkkor is felismertem. Épp elégszer hallottam már, nem téveszteném el. De eddig csak az álmaimban szólalt meg, biztos hogy ő az. Lehet, hogy most is csak álmodok…

- Majd akkor papolj nekem, Loki, ha nem rabolsz el Midgardi nőket. Nem érdekel, hogy miért tetted, rossz ötlet volt – darálta le egy szuszra. Én csak meredtem rájuk értetlenül. A fekete hajú – Loki, erre nyomban feléledt, de nem támadt vissza, mint azt vártam.
- Sigyn miatt - suttogta maga elé.

- Tudod, hogy az képtelenség – közölte Thor, nyersen. De miután látta, hogy Loki nem figyel rá, halkan folytatta. – Jobb lenne, ha elengednéd a lányt – győzködte, én pedig magamban neki drukkoltam.
- Nem – acsarkodott, Loki.
- Akkor most hagyj neki egy kis időt, aztán majd beszélj vele. Jó? – kérdőn meredt Lokira, aki végül rábólintott.
Őszintén csodálkoztam, hogy ilyen szépen elrendezték a vitájukat, holott az előbb még majdnem hogy egymásnak mentek. Az viszont már kevésbé tetszett, hogy a sorsom felől hoznak döntéseket, de olyan pofátlanul, hogy közben én is ott vagyok.

- Sif majd visszakísér a szobádba – mondta Thor, egész normál hangnemben, és egy fiatal lányra mutatott, aki a bámészkodó tömegből vált ki.
- Gondolom úgysincs beleszólásom – nyögtem nem túl lelkesen. Kínos csönd lett, mert mindenki tudta hogy ez a helyzet.
- Te most egy kiemelt fontosságú vendég vagy. Üdvözlünk Odin házában – tért át az udvariasságra, Thor. Kénytelen voltam fejet hajtani az akaratuk előtt, habár nem értettem egyet velük. A vendégeket nem zárják be a szobájukba.

Csendben baktattam Sif után, de közben egyfolytában azon agyaltam, hogy miért viselkedett olyan furcsán Loki. Felismert engem, ahogy mindenki más is. Az is igaz, hogy itt mindenki furcsán viselkedik, mintha titkolnának valamit.
- Nemsokára kész a vacsora, akkor majd visszajövök érted – szólított meg Sif.
- Rendben, és köszönöm – válaszoltam gyorsan. Még utoljára végigmért, aztán végre magamra maradtam.

Leültem az egyik hatalmas ablak elé, magam alá húztam a lábamat és az elém táruló látványban gyönyörködtem. Majd elvakított a táj szépsége és különlegessége. Szíves örömest kimentem volna, de nem valószínű hogy engedni fogják. 

Egyre csak agyaltam és agyaltam. Miért vagyok itt? Egyáltalán mi ez a hely? Miért ismernek fel az emberek? Loki viselkedése, amikor említette azt a nevet. Sigyn… Miért olyan ismerős nekem ez a név? Vagyis sejtem, de akkor sem értem, hogy mi közöm hozzájuk. És Loki is más volt, mint a többiek. Valamikor találkoztunk, még ha nem is emlékszem most rá. De majd kifaggatom, és kénytelen lesz elmondani. Nem szeretem a rejtélyeskedést, főleg akkor nem, ha engem is érint. Morcoskodtam magamban, de közben nagyokat ásítottam. Vagy nem aludtam eleget, vagy túl sokat aludtam, de még mindig fáradtnak éreztem magam. Abból nem lehet baj, ha várakozás és tépelődés helyett inkább visszafekszem és szundítok egyet. Bármi is történjen, boldogsággal töltött el a tudat, hogy kivételesen nem én voltam a bajkeverő, és lesz ami lesz, benyújtom a számlát Lokinak.

Emlékmás - 1; Fejezet

Na és végszóra, itt a beígért új töri :) 
Tudom, késtem - de vessetek a Chituri elé, és majd ők megbüntetnek :D

Illene hozzá egy prológus is, de ez most csak igen nagy vonalakban fog megvalósulni. 
A történet a Bosszúállók után játszódik, de gyakran visszaugrik a múltba. Igyekszem a filmekhez igazítani, de mivel ez egy saját töri, nem árt neki, ha kicsit felturbózom :)

Történetünk hősnője átlagos, már már unalmas életet él. Nem hisz semmiben, legfőképpen a szerelemben nem. Két lábbal áll a földön, és mindent elutasít, ami ettől kicsit is eltérhet. Ezt a békés idillt árnyékolja be, a visszatérő rémálmok hada. Nem kis rémületére, az álom valósággá válik, amikor a nyomába szegődik egy férfi, és arra kéri, tartson vele. Hogy hová, arról fogalma sincs, de mire feleszmél, egy olyan világban találja magát, ahol az Istenek nagyon is léteznek, és ahol talán az egész élete egy csapásra megváltozhat. 


1; Fejezet

Kavargó álomképek. Egyik sem valóságos, mégis annyira közel érzem magamhoz. Ezek emlékek, egy másik életből. Valaki más életéből.

De mégis inkább az enyém. Ismerek minden pillanatot és tudom, hogy nem vagyok, ill. voltam egyedül. Nagyon erős kapcsolat volt köztünk, aminek a hiányát most is érzem. A halál, és cselszövés elválasztott minket, de képtelen vagyok felejteni, vagy lemondani róla.

Felriadtam. Már megint ezek az ostoba álmok. Kiborító, hogy folyton ugyanaz ismétlődik. Tisztára, mint egy harmad kategóriás sorozat. Csak ez az én fejemben játszódik le. Meg fogok őrülni, ezt már most borítékolhatom.

Ha legalább lenne értelme, de nincs… kötődöm valakihez, akivel még sosem találkoztam. Még az arcát sem láttam. Egyedül a hangjáról ismerném meg, de az képtelenség. Amúgy is hülyeség az egész. A szerelem olyan messze áll tőlem, mint a világegyetem legtávolabbi sarka.

Már nem is próbáltam visszaaludni, mert tudtam, hogy nem fog menni. Kihasználtam, hogy kint még sötét van, és kihaltak az utcák. A reggeli kocogást legalább sosem úszom meg, úgy tűnik mégis van némi előnye annak, ha az ember bekattan.

Az első pár kilométerrel még nem volt baj. A város kihalt, főleg az a környék, amerre én szoktam futni. Tényleg ilyenkor a legjobb. Nincsenek zavaró tényezők, maximum az agyam pörög túl a sok-sok megvalósíthatatlan ötlettől.

Most azonban mintha változott volna valami. Túl nagy lett a csend. Ilyenkor már ébredeznek a madarak, de most semmi. Még a kutyák is csöndben voltak. Eddig sosem féltem. Tudom hogy nem normális felfogás, ha valaki éjszaka az utcákat járja és mégsem fél. De sosem állítottam, hogy teljesen normális vagyok.
Most viszont éreztem a fenyegetést. Szinte előkúszott a sötétből, és már-már fojtogatóan ölelt körbe. Megálltam egy pillanatra és kifújtam a levegőt. Valójában csak időt akartam nyerni, hogy rendezzem a gondolataimat.

Mit történhet, ha valaki megtámad? Semmit sem tud elvenni tőlem, mert a kulcsokon kívül semmi sincs nálam. Ha pedig mást akar… akkor nagyon megjárhatja. Ezekkel a gondolatokkal felvértezve, már kicsit magabiztosabbnak éreztem magam. És akkor meghallottam a lépteket.

Nem volt neki sietős, de egyértelműen felém tartott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a pontos időt akarja megkérdezni, és lehetek akármilyen bátor, felesleges kísérteni a sorsot. Sarkon fordultam, és nyugalmat színlelve haza felé vettem az irányt. Ha nem hallottam volna, akkor is biztosra vettem hogy követ. Magamban soroltam a lehetőségeket.
Ki akar rabolni. Nem, erőszakoskodni akar. Vagy csak szimplán egy idióta, aki elszabadult a zárt osztályról. Mindegy is, jobb ha nem viszem haza, és mielőbb lerázom. Egy pillanatra hátra fordultam, és meglepődtem, az illető jól öltözöttségén. Hmm… ezek szerint a perverzek már nem csak a szegényebb rétegek közül bukkanhatnak elő. A lényegen nem változtatott ez sem. Le kellett koptatnom.

Szerencsére elhaladtam egy éjjel nappalis bolt előtt, ahol az ügyeletes helyi zsaru vert tanyát. Gondolom a balhézókat akarta szemmel tartani, de ez az én szempontból lényegtelen volt. Hátra néztem, hogy lássam, még mindig követ-e. Vártam még egy kicsit, hogy biztosan beérjen. Még pont elkaptam a vigyorra görbülő száját. Te sem fogsz sokáig mosolyogni, barátocskám…

Idegesen kapkodtam a fejemet, próbáltam minél feltűnőbben csinálni, hogy biztosan bevegyék. Könnyes arccal léptem oda a rendőrhöz.
- Kérem segítsen! Már egy ideje követ az az alak, és már halálra rémített…
Mindketten oda fordultunk, hogy lássuk mit reagál a „kísérőm”. Ő csak állt, és néma csöndben, de érdeklődve várta a folytatást. Még mindig mosolygott, ami kezdett egyre idegesítőbbé válni.
- Nem lesz semmi gond, mindjárt beszélek az úriemberrel is. Elrendezzük ezt – jött a jól begyakorolt zsaru szöveg. Jól kezelte a helyzetet, de valamiért mégis kételkedtem benne. Éreztem, hogy nem egy szokványos bolondot sikerült kikapnom, aki nem fogja egykönnyen megérteni, hogy nem szép dolog másokat ijesztgetni.

- Uram, kérem igazolja magát! – szólította fel.
A jelenet komédiába illett volna. A rendőr várta, hogy minden úgy történjen, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De arra ugyan hiába várt. Csupán egy magabiztos lenéző mosollyal került szembe.
- Figyel maga rám? Beviszem a kapitányságra, ne tanúsítson ellenállást!
Hát azt nem tanúsított, de már úgy vigyorgott mint egy hiéna, és közben végig engem figyelt.
Lassan hátrálni kezdtem, elvégre megkaptam amit akartam – a figyelme elterelődött rólam. Itt volt az ideje békésen leválni róluk.

- Hát maga meg hova megy? – förmedt rám a zsaru. Kelletlenül sandítottam rá. Mégsem volt jó ötlet külső segítséget kérni. Nehéz lett volna értelmes választ adni a kérdésére, vagy egyáltalán megmagyarázni ezt a helyzetet, hiszen még én magam is a válaszokat kerestem. Egy felől féltem ettől a különös idegentől, más felől viszont szörnyen kíváncsi voltam.
 - Szerintem nincs szükségünk fegyveres őrökre, ahhoz hogy beszélgessünk – szólalt meg váratlanul az említett és a rendőrhöz lépett. Még mindig nagyon békésnek látszott, de minden mozdulatában ott bujkált a fenyegetés. Ezt megerősítette a kezében lévő nagyon is fegyvernek látszó tárgy, amit kitudja honnan és mikor halászott elő. Kétszer is pislognom kellett, de az agyam ezt már nem tudta követni. Csak abban voltam teljesen biztos, hogy ilyen kütyüt az Ebayen nem fogok rendelni, és hogy nagy szarban vagyok. De nem történt semmi, legalábbis velem nem. Ehelyett az egyre morcosabb rendőrt vette kezelésbe.

Biztos voltam benne, hogy most lesz vége. Ehelyett elhallgatott, és halál nyugodtan hátat fordított nekünk, beszállt a kocsijába és elhajtott. 

Földbe gyökerezett lábakkal néztem utána. Olyannyira elbambultam, hogy a vészvillogó csak akkor kapcsolt be a fejemben, amikor éreztem hogy megérintik a karomat.
- Ne félj tőlem! – szólított meg. A hangja most sokkal kedvesebb volt, mint az előbb, és ismerősnek is tűnt. Mintha már hallottam volna korábban, csak az nem rémlett, hogy hol.
 Nyilván ő is tudta, hogy most már senki sem fog megzavarni minket. Megfogta a kezemet és a pár méterrel arrébb kezdődő mellékutcába irányított.
- Itt nem leszünk annyira szem előtt – közölte. Nem mintha erre magamtól ne jöttem volna rá. Igaz még mindig nem értettem, hogy mit akarhat tőlem. Tele voltam kérdésekkel, de annyira összezavart az átható pillantása, hogy egyből a legjelentéktelenebbel kezdtem.

- Mit műveltél a szekussal?
- Csak eltűntettem az útból. Haza küldtem. Nem szeretem, ha megzavarnak.
Nem teljesen értettem, de azt igen, hogy nem sokat számít neki, hogy mások mit akarnak – ha az ellenkezik a saját akaratával.
- Tulajdonképpen miért is követsz? – kérdeztem erőltetett lazasággal, amin sokat rontott, hogy hiába próbáltam kihúzni a kezemet az övéből. Túlságosan is biztosan fogta.
- Legyen elég annyi, hogy fontos vagy nekem.
Ezzel még jobban összezavart. Hogy lehetnék neki fontos, ha nem is ismerjük egymást. Ennek a kétségemnek hangot is adtam.
- Biztos, hogy tévedsz. Korábban még nem találkoztam veled – ingattam a fejemet. Elég bénán hangzott, de időt akartam nyerni. Így legalább kicsit alaposabban is megnézhettem magamnak.
Vonzó volt ugyan, de nem az esetem. Viszont a rosszfiús imidzs és a szája szegletében megbújó mosoly ellenállhatatlanná tette. Most először kerültem abba a furcsa helyzetbe, hogy nem tudtam biztosan megállapítani egy pasiról, hogy tetszik-e vagy sem. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az említett pasi kérés nélkül a nyomomba szegődött, és most is „fogva tart”, kezdhetem beismerni, hogy megint győzött a lököttségem.
- Nem. Nagyon is jól ismerjük egymást, csak kicsit fel kell frissíteni a memóriádat. De ezt nem itt fogjuk megbeszélni.

Most már korántsem volt olyan kedves, mint aki parancsot akar nekem osztani. Pont nekem…

- Hagyj békén! – emeltem fel én is a hangomat. Ez meglepte ugyan, de csak egy pillanatra zökkentettem ki, még a mosoly sem olvadt le a képéről.
- Miért küzdesz ellenem? – duruzsolta a fülembe. – Csak jót akarok neked…
- Én pedig azt, hogy végre eleressz!
- Attól tartok, hogy az nem fog menni – csóválta meg a fejét, bűnbánóan. – El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta vártam ezt a pillanatot – sóhajtott fel.
- Neked biztos, hogy a zárt osztályon lenne a helyed – ellenkeztem tovább. El akartam húzódni tőle, mert nagyon kezdett feszélyezni a közelsége.

- Nem tudod mit veszítesz, ha most nem tartasz velem. – Erősen próbálkozott, hogy meggyőzzön, de a hangja keserű volt. – Olyan helyeket mutathatnék, amikről álmodni sem mersz – kábított tovább, de az utolsó mondata szöget ütött a fejemben.

- De, már álmodtam róluk… - suttogtam, és mikor felfogtam hogy ezt hangosan is kimondtam, zavartan sütöttem le a szememet.
- Úgy tűnik, nincsenek véletlenek – jegyezte meg.
- Valóban – értettem egyet. – De majd valamikor máskor teszek képzeletbeli kirándulásokat veled – zártam le gyorsan a témát. Egyszerűbb, ha nyíltan bolondnak nézem, mintha jobban belemélyednénk a témába.

A mosolygós énje egy pillanat alatt eltűnt, mikor felfogta, hogy nem fogom önként és dalolva követni az őrületbe.

- Nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet – susogta. – De egyszerűen nem hagysz más választást nekem.
A hangja félelmetesen nyájas lett, én pedig minden eddiginél erősebb késztetést éreztem az azonnali menekülésre. Bárhová, csak el innen. Sajnos ő volt a gyorsabb.
- Nemsokára otthon leszünk, és minden rendben lesz. A fegyvert immáron reám szegezte, és most volt időm jobban megfigyelni. Leginkább a kosztümös filmekben használt királyi kellékekre hajazott. Jogar, lándzsa vagy nevezzük aminek akarjuk, abban a helyzetben nem ez volt a legfőbb problémám.

Reszkettem a félelemtől, és csak arra tudtam gondolni, hogy ebből már sehogy sem mászhatok ki épp bőrrel.
- Tudom, hogy megbocsátasz nekem Sigyn… - suttogta, és gyengéd pillantást vetett rám. Ebbe kapaszkodtam, miközben mindent egyszerre próbáltam az eszembe vésni és értelmezni. Már semminek sem volt értelme, de a név ismerős volt valahonnan. És amint a jogar hűvös éle hozzám ért, belezuhantam a sötétségbe. A tekintet maradt az utolsó, amire emlékeztem. Az a szenvedéllyel teli pillantás, ami a zöld íriszekből áradt, és ami nem nekem szólt.

Igyekszem legalább hetente frissíteni, és remélem a meló sem kavar bele a szép reményű terveimbe. A dizi még folyamatban van, de remélhetőleg 1-2 napon belül az is felkerülhet.

A kritikákat pedig előre is köszönöm!! :) 

Nos, amint látjátok itt valami készül :) 

Remélhetőleg még a hétvégén mindent meg tudok valósítani, amit elterveztem, és végre megújul a blog.

De hogy addig is legyen min törni a buksitokat, felkerült oldalra egy lista :) 

Ez az én Véres listám. Benne minden amivel igyekszem foglalkozni, és amit tervezek folytatni.. és ha jók lesztek, ide is felkerülnek :) 

A történetek mellett a számok értelemszerűen a már elkészült fejezetek számát jelzik, ami majd idő közben remélhetőleg változik :) 

Na akkor hamarosan érkezem!!